Tájékoztatás fejleményekrõl és kérelem kiterjesztése 2011 április

 

 

Mr. S. Naismith

Section Registrar

Second Section

European Court of Human Rights

Council of Europe

F-67075 STRASBOURG CEDEX

 

 

Kérelem száma: 52 624/10

Hagyó ./. Magyarország

 

Tárgy:

1)Tájékoztatás fejleményekről

2)Kérelem kiterjesztése

 

 

Tisztelt Bíróság!

 

Kádár András Kristóf, mint a fenti számon iktatott ügyben a kérelmező képviselője az alábbiakban tájékoztatom a T. Bíróságot a kérelem tárgyát jelentő ügyben bekövetkezett fejleményekről, egyben a kérelmet kiterjesztve kérem, hogy a T. Bíróság az üggyel kapcsolatban vizsgálja az Egyezmény 3., 8. és 13. cikkében foglalt jogok megsértését is.

 

 

1. Az ügy fejleményei

 

 

1.1. Az előzetes letartóztatás fenntartásával kapcsolatban hozott döntések és benyújtott védői beadványok 2010. szeptember 6. óta

 

A védő 2010. július 30-án benyújtott szabadlábra helyezési indítványát (eredeti kérelem F/23 alatti melléklete) a Pesti Központi Kerületi Bíróság (PKKB) 1.Bny.43942/2010/2. számú végzésével (eredeti kérelem, F/24) elutasította. A döntés ellen a védő 2010. augusztus 30-án fellebbezést nyújtott be (eredeti kérelem, F/25).

 

A fellebbezést 30.Bnf.2459/2010/2. számú, 2010. szeptember 10-én kelt végzésével (A/I/1 alatt csatolva) a Fővárosi Bíróság elutasította.

 

A védő 2010. szeptember 13-án szabadlábra helyezési indítványt (A/I/2) nyújtott be, amelyhez részletes, korábban be nem nyújtott okiratokkal alátámasztott kimutatást csatolt a kérelmező ingatlanvagyonának változásáról annak alátámasztására, hogy a vagyon nem származhat a folyó büntetőeljárásban vizsgált bűncselekményekből.

 

2010. szeptember 16-án a PKKB 1.Bny.44549/2010/4. számú végzésében (A/I/3) a kérelmező előzetes letartóztatását 2010. november 27-ig meghosszabbította, egyúttal a szabadlábra helyezés itánti indítványt – arra való hivatkozással, hogy az új körülményre nem hivatkozik – elutasította. A végzés ellen a védő 2010. szeptember 27-én fellebbezett (A/I/4).

 

A fellebbezést 30.Bnf.2755/2010/2. számú, 2010. október 7-én kelt végzésében (A/I/5) a Fővárosi Bíróság elutasította, az elsőfokú döntést helybenhagyta.

 

A védő 2010. november 17-én az előzetes letartóztatás meghosszabbítása tárgyában – a hat hónapos időtartam lejártára tekintettel megtartott ülésen – indítványozta a kérelmező szabadlábra helyezését (az indítvány írásba foglalt szövege A/I/6 alatt csatolva). Az ülésen felmerültek alapján a PKKB 4.Bny.45621/2010/2. számú végzésében (A/I/7) az  előzetes letartóztatást 2011. február 17-ig meghosszabbította. A döntés ellen a kérelmező és a védő is fellebbezett az ülésen, majd a védő fellebbezését 2010. november 19-én írásban is benyújtotta (A/I/8).

 

A fellebbezést 29.Bnyf.3238/2010/3. számú, 2010. november 26-án kelt végzésében (A/I/9) a Fővárosi Bíróság elutasította, az elsőfokú döntést helyben hagyta.

 

A PKKB 2011. február 16-án ülést tartott, amelyen a védő előadta az ügyészi indítványra vonatkozó, írásban is benyújtott észrevételeit (A/I/10). A bíróság ezeket figyelmen kívül hagyva, 3.Bny.40703/2011/2. számú végzésében (A/I/11) a kérelmező előzetes letartóztatását 2011. május 17-ig meghosszabbította. A döntés ellen a védő fellebbezett, indokait írásban is benyújtotta 2011. február 18-án (A/I/12).

 

A védői fellebbezés nyomán a Fővárosi Bíróság 21.Bnf.470/2011. számú végzésében (A/I/13) 2011. február 23-án megszüntette a kérelmező előzetes letartóztatását, és házi őrizetét rendelte el 2011. március 23-ig. 

 

 

1.2. Az előzetes letartóztatást megalapozó bizonyítékok megismerésére irányuló védői kérelem sorsa 2010. szeptember 6. óta

 

A védő 2010. szeptember 27-én, levélben érdeklődött a Legfőbb Ügyészségnél (A/II/1), hogy mi lett a sorsa annak a panasznak, amelyet 2010. június 19-én nyújtott be azzal összefüggésben, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség nem bocsátotta a védelem rendelkezésére a kérelmező állítólagos szökési szándékát alátámasztó bizonyítékokat. A megkeresésre válasz mind a mai napig (tehát az eredeti panasz benyújtásától számított tíz hónap elteltével) nem érkezett.

 

 

1.3. A kérelmező fogvatartásának körülményei és egészségi állapotának romlása az eljárás kezdete óta

 

1.3.1. A kérelmező fül-orr-gégészeti állapotának alakulása

 

2010. május 7-én, azaz egy héttel előzetes letartóztatásának kezdete előtt, a kérelmező megjelent a Szent János Kórház Fül-Orr-Gége Szakambulanciáján. Az itt kiállított járóbeteg vizsgálati lap szerint (A/III/1) ekkor sem jobb, sem bal füle nem volt gyulladásban. Az orvos a véleményében felhívta rá a figyelmet, hogy „provokáló tényezők kerülése indokolt (lásd […] nedves, gombás környezet).”

 

A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetbe való befogadásakor, 2010. május 18-án dr. … szakorvos azt rögzítette (A/III/2), hogy „A hallojáratok békések vál. mentes dobhártya láthato m.k. oldalon.”

 

2010. június 3-án, a büntetés-végrehajtás központi kórházában dr. … szintén azt rögzítette (A/III/3), hogy „mko-i krónikus középfülgyulladás nyugalmi helyzetben van jelenleg. Akut teendőt nem igényel.”

 

2010. augusztus 24-én a kérelmező orvosi vizsgálata (A/III/4) után rögzítik, hogy a „bal fülből váladék ürül”. 

 

A 2010. szeptember 27-én kelt igazságügyi orvosszakértői vélemény (A/III/5, 16. o.) pedig már kétoldali idült középfülgyulladást rögzít dobhártya érintettséggel és baloldali fülfolyással, rögzíti továbbá, hogy a „kétoldai középfül gyulladás valószínűsíthetően a közeljövőben fülészeti-sebészeti beavatkozást tesz indokolttá”. A kérelmező középfülgyulladása tehát a fogvatartás során nyugalmi állapotból kiindulva olyan állapotba került, amely műtéti beavatkozást igényel.

 

1.3.2. A kérelmező tüdőgyógyásazti állapotának alakulása

 

2010. június 2-án a büntetés-végrehajtás központi kórházában dr. … a légzésfunkciós vizsgálat során kis fokú obstructiót észlelt (A/III/6).

 

2010. augusztus 24-én a kérelmező orvosi vizsgálata (A/III/4) mindkét tüdő felett sípolást, búgást, időnként szörcsölést jelez.

 

2010. szeptember 13-án a Honvédkórházban (A/III/7) dr. … a következőket írja le: „légzésf. igen beszűkült, obtsr. jellegű. Tüdők felett mko. nagylégúti váladék, szörtyzörejek, elvétve 1-1 sípolás hallható”.

 

2010. szeptember 17-én pedig a büntetés-végrehajtás központi kórházában dr. … már az alábbiakat rögzítette (A/III/8): „Ez év júniusában vizsgáltuk osztályunkon. Akkori pulm. állapotához viszonyítva kifejezett romlás észlelhető. […] Lehetőség szerint nagy légterű elhelyezés, szabdlevegőn való tartózkodás.”

 

1.3.3. A kérelmező testsúlyának jelentős csökkenése

 

A kérelmező fogvatartásának kezdete óta folyamatosan és nagy mértékben veszít a testsúlyából. Egészségügyi befogadásakor testúlya 130 kilogramm volt (lásd: A/III/2), egészségügyi törzslapjának (A/III/9) bejegyzése szerint 2010. október 21-én már csak 104 kilogrammot nyomott, fogvatartása megszüntetésekor pedig mindössze 93 kilogramm, azaz fogvatartásának nyolc hónapja alatt testtömegének csaknem egyharmadát elvesztette.

 

1.3.4. A hatóságok tájékoztatása a kérelmező egészségi állapotának alakulásáról

 

A kérelmező már 2010. május 14-i kihallgatása során jelezte (A/III/10, 5. o.), hogy asztmás-allergiás problémákkal küzd, 10 alkalommal műtötték az arcüregét és az orrát, gyakran van középfül gyulladása, és ebből eredően hallása is romlott. Ugyanezen a kihallgatáson a védő jelezte (12. o.), hogy ezen felül a kérelmező további súlyos betegségekben is szenved (pl. krónikus vastagbél-gyulladás, szívpanaszok), és hogy rendelkezésre áll részletes orvosi dokumentáció, amelyet igény esetén a nyomozó hatóság rendelkezésére bocsát. A védő indítványozta (12. o.), hogy a hatóság rendeljen ki orvosszakértőt a kérelmező egészségi állapotának megvizsgálása céljából.

 

A védő a Budai Központi Kerületi Bíróságon 2010. május 17-én az előzetes letartóztatás elrendelése tárgyában tartott ülésen az orvosi dokumentációt becsatolta, majd ettől kezdve az előzetes letartóztatással kapcsolatos indítványaiban, fellebbezéseiben többször és hangsúlyosan jelezte, hogy a kérelmező számos betegségben szenved, amelyek külön-külön is megnehezítik számára a fogvatartás elviselését, együtthatásukban pedig különösen súlyossá teszik a helyzetét – lásd: 2010. május 18-i fellebbezés (eredeti kérelem, F/13, 6. o.) és 2010. június 9-i indítvány (eredeti kérelem, F/16, 8. o.).

 

A bíróságok a kérelmező egészségi állapotának érdemi vizsgálatát arra hivatkozva mellőzték, hogy a kérelmező betegségei kezelhetők a büntetés-végrehajtás egészségügyi intézményeiben, vagy szükség esetén külső kórházban, ezért a kérelmező egészségi állapota a fogvatartás szükségességének megítélésekor nem veendő figyelembe – lásd: Fővárosi Bíróság 2010. május 26-án kelt végzése (eredeti kérelem, F/14, 3. o.), PKKB 2010. június 15-én kelt végzése (eredeti kérelem, F/19, 2. o.). 

 

A kérelmező 2010. június 30-án foganatosított kihallgatása során (A/III/11, 11. o.) a védő megismételte indítványát arra, hogy igazságügyi orvosszakértő formáljon véleményt a kérelmező egészségi állapotáról, majd mivel az indítványokra válasz nem érkezett, és szakértő kirendelésére sem került sor, 2010. július 14-én írásbeli indítványt nyújtott be a Központi Nyomozó Főügyészséghez ugyanezen tárgyban (A/III/12).

 

A kérelmező védője 2010. július 30-án kelt szabadlábra helyezési indítványában jelezte (eredeti kérelem, F/23. melléklet, 4-5. o.), hogy a kérelmező krónikus betegségei a fogvatartási körülmények között aktivizálódtak, egyes betegségei megfelelő kezelése börtönkörülmények között nem oldható meg, az állapota által megkívánt diétát az intézet nem tudja megfelelő mennyiségben és minőségben biztosítani. Mindezek következtében a kérelmező letartóztatása első két és fél hónapja alatt 25 kilogrammot fogyott, fájdalmai vannak, és korábban többször operált füle begyulladt. A védő hangsúlyozta, a letartóztatás a kérelmezőt a „személyes szabadságtól való megfosztással szükségképpen együtt járó hátrányoknál jóval súlyosabb következményeknek teszi ki, amelyek egészségi állapotában vissza nem fordítható károkat okoznak.”

 

2010. augusztus 17-én kelt végzésében a PKKB megismételte a korábbiakban kifejtett bírói álláspontokat, miszerint a kérelmező egészségügyi ellátása a büntetés-végrehajtási intézményrendszer feladata, illetve arra szükség szerint más, külső intézményben is sor kerülhet. A bíróság hangsúlyozta, nem áll a rendelkezésére „olyan orvosi vélemény, amely alapján a gyanúsított egészségügyi ellátása a BV egészségügyi szolgálata keretén belül nem oldható meg” (eredeti kérelem, F/24, 2. o.).

 

2010. augusztus 24-én a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben elvégzett orvosi vizsgálata során (A/III/4) kérelmező elmondja, hogy „a hőség következtében a zárkakörülmények és a szabad levegő hiánya az alapbetegsége vonatkozásában elviselhetetlenek, indokolatlanul stresszelőek.”

 

2010. augusztus 30-i fellebbezésében (eredeti kérelem, F/25, 4-5. o.) a védelem rámutatott: a bíróság részéről aggályos az orvosi vélemény hiányára hivatkozni, amikor ez a hiány kizárólag annak tudható be, hogy az ügyben eljáró hatóságok a védelem által már 2010. május 14-én előterjesztett indítvány ellenére nem rendeltek ki orvosszakértőt (akkor már három és fél hónapja). A védelem ezen túlmenően jelezte: a kérelmező testsúlyvesztése elérte a 30-32 kilogrammot, és nem állt meg, asztmája és táplálék-allergiája elhatalmasodott rajta, többször operált orra-füle továbbra is gyulladásban van, hallásromlása laikus számára is érzékelhető. Mindez azt mutatja, hogy betegségei nem kezelhetők hatékonyan börtönkörülmények között.

 

2010. szeptember 1-én a kérelmező kérelmet intézett a nevelőhöz (A/III/13) a következő szöveggel: „Tisztelettel kérem, hogy fokozatosan romló egészségi állapotomra, súlyos asztmás, légzőszervi megbetegedésemre tekintettel, több – lényegesen több szabadlevegőn tartózkodást biztosítani szíveskedjék, mint az elmúlt 105 napban. Hiszen eddig mindig csak a törvényi minimumot a napi 1 óra szabadlevegőn tartózkodást biztosították.” A kérelmi lap elektronikus változata szerint a „fogvatartott indoklásként egy 3 oldalas magyarázatot adott ki”, amelyet a nevelő rövidítve rögzített: a kérelmező „hivatkozik az orrpolipjára, amelyet az elmúlt 10 évben 10 alkalommal műtöttek. Előzetes letartóztatása óta folyamatosan fulladásos panaszokkal küzd, iletve 3-4 alkalommal volt antibiotikum kúrája. Mint beteg ember kevesli az egy fogvatartottra jutó m2 és m3 menyiséget. Panaszolja a zárka állapotát (festés, penész, falak). Panaszolja, hogy amikor fulladásos tünetei voltak sem az eü sem a felügyelet nem kísérte szabadlevegőre.” … 2010. szeptember 1-én 14.38-kor a kérelmet a következő szöveggel utasította el: „[…] az általunk biztosítható törvényes minimumot minden esetben megkapta, de a kért többletidőt a zsúfoltságra való tekintettel biztosítani nem tudjuk. Panaszát nem tartom helytállónak, így azt elutasítom.” A kérelmező a kérelmi lapra feljegyezte, hogy a döntéssel szemben panasszal él.

 

2010. szeptember 3-án a kérelmező védője azzal a kérelemmel (A/III/14) fordult a Fővárosi Főügyészség büntetés-végrehajtás felügyeleti csoportvezető ügyészéhez, hogy a lehető leghamarabb biztosítsa a kérelmező számára annak a lehetőségét, hogy a fogvatartásával összefüggésben az illetékes ügyész előtt részletes nyilatkozatot tegyen.

 

2010. szeptember 10-én hozott végzésében a Fővárosi Bíróság az eddigi érvet ismételte meg: a kérelmező egészségügyi ellátása a bv-rendszer feladata, a kérelmező Tökölön, vagy más kórházban kezelhető (A/I/1, 2. o.). A bíróság azzal, hogy a kérelmező egészségromlása folyamatos, nem foglalkozott.

 

2010. szeptember 15-én orvosi vizsgálata során (A/III/15) „elmondása szerint kifogásolja a jelenlegi elhelyezési körülményeit, miszerint »zsúfolt, penészes« zárkában van elhelyezve, »pedig többek között súlyos asthmás megbetegedésben szenved, és sokkal több szabad levegőn való tartózkodásra és megfelelő elhelyezési körülményekre, továbbá testmozgásra és korszerű táplálkozásra is lenne szüksége«. Elmondja, hogy fogvatartása alatt 30 kg.-ot fogyott.”

 

2010. szeptember 13-án benyújtott szabadlábra helyezési indítványában (A/I/2, 5-7. o.) a védő (i) ismét összefoglalta a kérelmező betegségeit, (ii) ismét felhívta a figyelmet rá, hogy a kérelmező szakértői vizsgálatára nem került sor, (iii) hangsúlyozta: a fogvatartás helyszíne aggályos a kérelmező asztmája és súlyos pollen-allergiája miatt, és a bv-intézet nem tudja megfelelő minőségben és mennyiségben biztosítani a kérelmező ételallergiája miatt szükséges diétát. A védő ismételten nyomatékosította: az egészségromlás folyamatos, ami vissza nem fordítható károk bekövetkezésével fenyeget, az „egészség veszélyeztetése a kényszerintézkedés törvényes rendeltetésével általában, a Hagyó Miklóssal szemben alkalmazott előzetes letartóztatás jogszerű céljával pedig konkrétan nem egyeztethető össze. […A kérelmező] olyan betegségekben szenved, amelyek gyógykezelése az előzetes letartóztatás körülményei között jelentős, sőt utóbb helyre nem hozható állapot- és egészségromlás nélkül nem lehetséges […].” Erre hivatkozva a védő indítványozta, hogy amennyiben a bíróság a kérelmezővel szemben szükségesnek látja valamely kényszerintézkedés alkalmazását, úgy házi őrizetet rendeljen el.

 

2010. szeptember 16-án kelt végzésében a PKKB (A/I/3) a kérelmező egészségügyi problémáival kapcsolatos felvetésre egyáltalán nem reagált, a végzés ellen a védő 2010. szeptember 27-én fellebbezett. Beadványában (A/I/4, 4. o.) ismételten jelezte a kérelmező (ekkor már) 35 kilogrammos testsúlycsökkenését, valamint a hatóságok negligens magatartását (asztmás beteg elégtelen bv-intézeti elhelyezése, orvosszakértő késedelmes kirendelése).

 

Ugyancsak 2010. szeptember 27-én a kirendelt igazságügyi orvosszakértő elkészítette szakvéleményét (A/III/5), amely – többek között – a következő betegségeket rögzítette a kérelmezőnél: ágyéki gerincszakasz kopásos elfajulása; hörgi asztma; allergiás eredetű idült orrnyálkahártya gyulladás; orr-melléküreg gyulladás polypus képződéssel; kétoldali idült középfülgyulladás dobhártya érintettséggel, baloldali fülfolyással; kétoldali kis-közepes fokú, kevert típusú halláscsökkenés.

 

Ez alapján a szakérő kimondta: a kórállapotok életet közvetlenül nem veszélyeztetőek ugyan, és kezelhetőek a BV egészségügyi szolgálat keretei között, de a gyógykezelés elmaradása az „egészséget, illetőleg a testi épséget veszélyeztető körülményt jelentene és akár életet veszélyeztető körülményt jelentene és akár életet veszélyeztető kórállapot kialakulását is eredményezheti. A […] középfül gyulladás valószínűsíthetően a közeljövőben […] sebészeti beavatkozást tesz indokolttá. […] Hagyó Miklós számára […] a szokásosnál gyakoribb friss levegős sétáltatás és a testmozgás lehetőségének biztosítási indokolt, szoros fül-orr-gégészeti és belgyógyászati orvosi felügyelet mellett.” Megjegyzendő, hogy a szakértő a kérelmező ételallergiáját nem vizsgálta, és nem érintette szakvéleményében.

 

2010. október 7-én kelt másodfokú végzésében a Fővárosi Bíróság a kérelmező egészségi állapotára vonatkozó védői felvetésre csak annyiban reflektált, hogy rögzítette, „nem tekinthető ilyen [azaz az enyhébb kényszerintézkedés elrendelését alátámasztó] oknak, hogy a gyanúsított egészségi állapota miatt a Tököli BV kórházban kezelésre szorul” (A/I/5. 2. o.).

 

2010. október 10-én a kérelmezőt addigi penészes falú, dohos zárkájából áthelyezték egy másik zárkába, ahol fogvatartása megszüntetéséig tartózkodott. Ez a zárka nem volt penészes, de az alapterülete 13 m2, amelyen négy fogvatartott osztozott. Levéve az ágyak, szekrények és egyéb berendezési tárgyak által elfoglalt helyet, a nettó szabad mozgástér a négy fogvatartottra összesen 3-4 m2 volt, azaz alig jutott 1 m2-nyi mozgástér a kérelmezőre.

 

Minthogy 2010. szeptember 3-án kelt kérelmére a védő nem kapott semmiféle választ a Fővárosi Főügyészség büntetés-végrehajtás felügyeleti csoportvezető ügyészétől, 2010. október 12-én a Legfőbb Ügyészség illetékes osztályának vezetőjéhez fordult, kérve, hogy az tegye meg a szükséges lépéseket (A/III/16).

 

A levél hatására a panaszost 2010. október 25-én meghallgatta a Fővárosi Főügyészég Büntetés-végrehajtási Törvényességi Felügyeleti és Jogvédelmi Ügyek Csoportja. Ügyészi meghallgatásán (A/III/17) a kérelmező egészségi állapotával és elhelyezésének körülményeivel kapcsolatban a következőket panaszolta.

 

Annak ellenére nem biztosítja a számára a bv-intézet a kötelezően előírt napi egy óránál több szabadlevegőn tartózkodást, hogy ezt (i) a büntetés-végrehajtás központi kórházának orvosa javasolta (lásd dr. … fent hivatkozott, szeptember 17-i véleményét); (ii) szerepel a fent hivatkozott, 2010. szeptember 27-i orvosszakértői véleményben; (iii) ő maga is többször kérelmezte. Elmondta, hogy szintén több alkalommal kérte a szabad levegőn való sportolás engedélyezését, e kérelmeket azonban a bv-intézet elutasította, letartóztatása időtartama alatt mindössze négyszer sportolhatott, akkor is zárt térben.

 

Huzamos ideig vizes, penészes falú zárkában volt elhelyezve, ami légzőszervi megbetegedése szempontjából rendkívül rossz. A központi bv-kórházból való visszatérése után áthelyezték, jelenlegi zárkája nem penészes, de az elégtelen szellőzés miatt (az ablakokat csak „bukóra” lehet nyitni) ez sem felel meg az egészségi állapotának. Kérte, hogy átkerüljön a Budapesti Fegyház és Börtön B objektumába, minthogy ez új építésű épület, ami az asztmája szempontjából kedvező.

 

A kérelmező elmondta, hogy diétás élelmezése sem mennyiségileg, sem minőségileg nem megfelelő. A kenyér helyettesítésére használt puffasztott gabona terméket (Hamlet) gazdasági okokból megvonták, és kukoricakenyérrel helyettesítették, ennek minősége azonban nem volt megfelelő. Folyamatos fogyására való tekintettel visszatértek a Hamletre, de az anyagi korlátok miatt csökkentett mennyiségben. Kérte, hogy kaphasson plusz csomagot, amelyben hozzátartozói beküldhetnének neki Hamletet, de a kérést elutasították.

 

A kérelmező elmondta azt is, hogy kérelmeinek elutasításakor a leírt döntéseket csak szóban közölték vele, a döntésekből írásos változatot csak letéti pénze terhére kaphatott. Jogorvoslati jogáról nem tájékoztatták, az elutasításokat tartalmazó iratokat aláíratták vele, de azt nem közölték, hogy az aláírást nem csupán az átvétel igazolásának, de egyúttal az elutasító döntés elfogadásának is tekintik.

 

A meghallgatást foganatosító ügyész elrendelte a kérelmező által előterjesztett kérelmek és panaszok felülvizsgálatát, valamint jelezte a bv-intézet parancsnokának, hogy a kérelmező panaszainak és kérelmeinek elintézése nem felelt meg az irányadó eljárási szabályoknak. A panaszok részletes kivizsgálása jelenleg még folyamatban van.  

 

A védő 2010. november 17-én előterjesztett szabadlábra helyezési indítványában (az A/I/6, 9-10. o.) ismét hangsúlyozta a kérelmező egészségromlásának folyamatos voltát, a hatóságok hanyagságának ebben játszott szerepét (pl. az asztmás kérelmező penészes, vizes zárkában tartása hónapokon keresztül) és hangsúlyozta a további állapotromlás elkerüléséhez a bv-rendszeren belül nem biztosíthatók a szükséges feltételek.

 

A PKKB 2010. november 17-i végzésében (A/I/7) ismét csupán annak rögzítésére szorítkozott, hogy a kérelmező kezelése megoldható Tökölön, vagy más kórházban, arra a körülményre, hogy egészségi állapota folyamatosan romlik, nem tér ki.

 

A védő a fellebbezés 2010. november 19-én benyújtott írásbeli indokolásában (A/I/8) nyomatékosan felhívta rá a figyelmet: amennyiben a kérelmező fogvatartásának helyében, módjában, feltételrendszerében nem történik mielőbb döntő változás (elsősorban úgy, hogy szabadlábra helyezik, vagy a tököli kórház rehabilitációs részlegében helyezik el, esetleg a fogvatartásának egészségügyi feltételeit más módon gyökeresen megváltoztatják), akkor a közeljövőben a terhelt egészségét károsító beláthatatlan következményekkel kell számolni. 

 

2010. november 26-án kelt végzésében (A/I/9, 4. o.) a Fővárosi Bíróság kifejtette, a megromlott egészségi állapot legfeljebb enyhébb kényszerintézkedést alapozhat meg, annak alkalmazására azonban a kérelmező ügyében nincsen törvényes indok.

 

2010. december 8-án kelt levelében (A/III/18) a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnoka arról tájékoztatta a Központi Nyomozó Főügyészséget, hogy intézkedett „a szabadlevegőn tartózkodás mellett az udvaron történő sportolási lehetőség biztosítására”. Ettől az időponttól kezdve az előzetes letartóztatás megszüntetéséig a kérelmező számára a bv.-intézet napi kétszer egy óra sétát tett lehetővé.

 

A védő az előzetes letartóztatás fenntartására irányuló ügyészi indítványra tett, 2010. február 16-án kelt észrevételeiben (A/I/10) felhívta a figyelmet: a kérelmező folyamatos egészségromlása és jelentős testsúlyvesztesége azt jelzi, hogy a kérelmező betegségei a tököli bv. kórházban valójában nem kezelhetők megfelelően. Becsatolta az állampolgári jogok országgyűlési biztosa AJB-6959/2010 számú jelentésének összefoglalójáról készült közleményt (A/III/19), amely – más aggasztó megállapítások mellett – leszögezte, hogy a tököli bv. kórházban sérül a jogállamiság elve mellett a fogvatartottak emberi méltósághoz, tisztességes eljáráshoz és az egészséges környezethez való joga.

 

Ugyanezen a napon hozott végzésében (A/I/11) a PKKB elhárította magától a kérelmező egészségi állapota vizsgálatának kötelezettségét, mondván, hogy „büntetés végrehajtási intézet feladatát képezi a letartóztatásban lévők egészségügyi ellátása is. Amennyiben a BV Kórházban ez nem biztosítható és orvosilag indokolt, a gyanúsított más egészségügyi intézményben is részesülhet egészségügyi ellátásban” (2. o. utolsó előtti bekezdés).

 

A védő 2011. február 18-án fellebbezésében (A/I/12) ismét hangsúlyozta a kérelmező egészségromlását, amelyet az előzetes letartóztatást megszüntető bíróság figyelembe vett akkor, amikor elégségesnek találta a házi őrizetet („[t]ekintettel a […] gyanúsított súlyosan megromlott egészségi állapotára, az előzetes letartóztatással elérni kívánt célok a házi őrizet keretei között is biztosíthatók”).

 

 

1.4. A kérelmező kapcsolattartásának problémái az eljárás kezdete óta

 

1.4.1. A kérelmező és élettársa kapcsolattartásának megtiltása

 

A kérelmező élettársa, … a kérelmező ügyészség által engedélyezett kapcsolattartójaként a kérelmező fogvatartásának kezdete óta látogatta a kérelmezőt. 2010. augusztus 17. napján kelt, és augusztus 18-án érkeztetett kérelmében (A/IV/1) előadta, hogy őt Hagyó Miklós a közöttük meglévő, közjegyző által igazolt élettársi viszonyra is tekintettel meghatalmazta a … Kft-t érintő tulajdonosi jogok gyakorlására. Erre tekintettel kérte a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnokát, hogy a számára havi két alkalommal rendkívüli látogatást engedélyezzen.

 

Az ugyancsak 2010. augusztus 17. napján kel és augusztus 24-én érkeztetett kérelmében (A/IV/2) a kérelmező kérte a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnokát, hogy a Fővárosi Bíróság előtt 19.P.25.425/2010. ügyszámon a kérelmező és … által indított személyiségi jogi perre való tekintettel, amelyben … a kérelmező meghatalmazása alapján a kérelmező képviselőjeként jár el, havi két alkalommal rendkívüli látogatást engedélyezzen.

 

Hivatkozva … augusztus 17-én kelt levelére, a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet vezetője 2010. augusztus 19-én kelt levelében (A/IV/3) tájékoztatta …-t, hogy 2010. augusztus 26-án engedélyez a számára, mint törvényes képviselő számára egy félórás látogatást. Egyúttal általános jelleggel tájékoztatta a kérelmező élettársát arról, hogy a bv-intézetek területére való belépésére és tartózkodására a 44/2007. (IX. 19.) IRM rendelet szabályai vonatkoznak, amelynek értelmében ő a kérelmezőt az intézet vezetőjével előzetesen egyeztetetett időpontban látogathatja meg és a kérelmezővel az intézet e célra kialakított helyiségében beszélhet. Egyúttal felhívta a kérelmező élettársát, hogy minden alkalommal legalább három munkanappal a tervezett látogatást időpontja előtt, írásban kérjen engedélyt a további beszélőkre.

 

Ezt követően – részben a kérelmező élettársa, részben a meghatalmazása alapján eljáró ügyvédi iroda által megküldött előzetes kérelmek alapján – több alkalommal került sor rendkívüli beszélőre a kérelmező és élettársa között (lásd A/IV/4-6 mellékleteket). A kérelmező és élettársa közötti kapcsolattartásra minden alkalommal a hivatalos út betartásával került sor. A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben a kérelmezőt és élettársát plexi-fal választotta el egymástól, és egy – a beszélgetés külső ellenőrzésére alkalmas – telefonkészüléken keresztül beszéltek egymással.

 

2010 szeptemberének közepén a kérelmezőt Tökölre szállították a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházába. Az addigi gyakorlatnak megfelelően a kérelmező élettársa kérte a tököli kórház parancsnokát, hogy engedélyezzen rendkívüli beszélőt a fent részletezett okokból (A/IV/7-8). A Tököli intézet főigazgatója 2010. október 6-án kelt levelében (A/IV/9) engedélyezte a látogatást a következő napra 14.00 és 15.00 óra közötti időpontra, egyúttal figyelmeztette a kérelmező élettársát, hogy az intézet területére való belépésére és az ott tartózkodására a 44/2007. (IX. 19.) IRM rendelet szabályai vonatkoznak. 

 

A Büntetés-végrehajtás Központi Kórházában a büntetésvégrehajtási állomány tagja nem volt jelen a beszélő alkalmával, ugyanakkor mivel a beszélőre rendkívül kis, üvegfalú helyiségben került sor, nyitott ajtónál, közvetlenül a nevelői szoba mellett és kis távolságra a kapusok fülkéjétől, a kérelmezőben és élettársában nem is merült fel, hogy ellenőrzés nélkül volnának.

 

Noha a látogatás Tökölön a büntetés-végrehajtási intézet által meghatározott rendben folyt le, a kérelmező és élettársa a felügyelet munkatársainak minden utasítását hiánytalanul betartotta, a Központi Nyomozó Főügyészség 2010. november 9-én határozatot hozott (A/IV/10), amelyben a kérelmező és élettársa személyes és telefonos kapcsolattartását megtilotta. A határozat arra hivatkozott, hogy … „több alkalommal is sikeresen az élettársként őt megillető jogosultságokat meghaladó módon – ellenőrzés nélkül – törekedett kapcsolatot tartani a […] gyanúsítottal. Mindezek alapján feltehető, hogy […a] bűncselekmények bizonyításának meghiúsítása, illetőleg a bűncselekményekből származó vagyonrészek elrejtése érdekében a fogva lévő terhelttel bűnös kapcsolattartásra törekszik.”

 

A döntés ellen a védő panasszal élt 2010. november 15-én (A/IV/11), azonban a panaszra mind a mai napig (azaz öt hónapja) nem érkezett válasz.

 

1.4.2. A kérelmező és gyermeke kapcsolattartásának elnehezülése

 

Amint azt a kérelmező védője már 2010. július 30-án kelt szabadlábra helyezési indítványában jelezte (eredeti kérelem, F/23. melléklet, 6. o.), a kérelmező 11 éves kislánya, … a letartóztatás kezdete óta (akkor két és fél hónapja) nem találkozott az édesapjával. Elvileg a börtönlátogatást nem zárták ki a hatóságok, gyakorlatilag azonban a találkozás nem volt megoldható ilyen módon, mivel                                                                              . Ennek igazolására a védelem a kérelemhez csatolta az ezt rögzítő orvosi véleményt (A/IV/12), és erre is hivatkozva kérte az előzetes letartóztatás helyett a házi őrizet elrendelését.

 

2010. augusztus 17-én kelt, 1.Bny.43942/2010/2. számú, a szabadlábra helyezési indítványt elutasító végzésében a Pesti Központi Kerületi Bíróság (eredeti beadvány, F/24, 2. o.) a felvetésre annyiban reagált, hogy „az előzetes letartóztatás minden esetben sújtja az előzetes letartóztatottak családját is. Önmagában az elnehezült családi körülmény nem teszi lehetővé az előzetes letartóztatás mellőzését, ha annak okai fennállnak.”

 

Eközben 2010. augusztus 6-án a kérelmező a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben kérelmet terjesztett elő, kérve, hogy a heti 3-szor 10 perces telefonálási lehetőség mellett napi 15 perc telefonálást tegyenek a számára lehetővé annak érdekében, hogy az őt egészségi állapota miatt meglátogatni nem tudó kislányával megfelelő módon tarthassa a kapcsolatot. A kérelmet a vezető nevelő – többek között – arra hivatkozva utasította el 2010. augusztus 13-án, hogy a kérelmező számára nyitva áll annak a lehetősége, hogy gyermekével beszélőn találkozzon, akár pszichológus jelenlétében. Nem vett tehát tudomást az elutasítás arról, hogy a személyes találkozásnak a gyermek egészségi állapota az akadálya (lásd: A/IV/13).

 

2010. augusztus 19-én a kérelmező ismét előterjesztett arra irányuló kérelmet, hogy a lányával való kapcsolattartás            érdekében a számára napi 15 perc többlettelefont engedélyezzen a bv-intézet. 2010. szeptember 3-án a kérelmét arra való hivatkozással utasították el, hogy az új indokot meg nem jelölő ismételt kérelem, ugyanakkor tájékoztatták, hogy egy alkalommal 10 perc rendkívüli telefonálási lehetőséget kap. A kérelmező az erre vonatkozó dokumentumot – amint azt a lapon is feltüntették – nem írta alá, és szóban jelezte, hogy a döntéssel szemben panasszal él (A/IV/14). Az így bejelentett panasz sorsáról a kérelmezőnek nincsen tudomása.

 

A panaszos 2010. október 25-én a Fővárosi Főügyészég Büntetés-végrehajtási Törvényességi Felügyeleti és Jogvédelmi Ügyek Csoportja által foganatosított ügyészi meghallgatásán (A/III/17, 2. o.) elmondta: arra tekintettel, hogy kislánya az egészségi állapota miatt nem tudja meglátogatni, kérte, hogy a házirend szerint biztosított heti 3x10 perc telefonálási lehetőségen felül biztosítson neki az intézet lehetőséget a kislányával való telefonos kapcsolattartásra. Egy alkalommal kapott 10 perc extra beszélgetési lehetőséget, de a többlettelefonálást az intézet nem biztosítja rendszeresen.

 

2010. december 15-én tartott kihallgatása során (A/IV/15, utolsó o.) a kérelmező jelezte az ügyésznek, hogy               11 éves kislányát hét hónapja nem látta, mivel a kislány kezelőorvosa kifejezetten megtiltotta a látogatást arra hivatkozva, hogy az érzelmi megrázkódtatás veszélyeztetné a gyerek egészségét. Elmondta: kislánya állapota jelentősen romlott, amióta ő előzetes letartóztatásban van, a gyermek a megelőző héten olyan              . A felvetésre a hatóságok nem reagáltak.

 

2. Az ügy fejleményeinek értékelése a kérelmező egyezményes jogainak szempontjából

 

2.1. Az 5(1) cikk sérelme

 

2.1.1. A szabadságkorlátozást alátámasztó valós indokok hiánya

 

A Bíróság következetes esetjoga szerint a formailag jogszerűen elrendelt letartóztatás sem felel meg az 5(1) cikk követelményeinek, amennyiben a döntést a hatóságok nem támasztják alá megfelelő indokokkal (lásd: Gajcsi v. Hungary, no. 34503/03, §§ 18-21).

 

Az ügyben 2010. szeptember 6. óta született (és jelen beadványhoz teljes terjedelmükben csatolt) döntések és védői beadványok részletes ismertetése nélkül arra mutatunk rá, hogy a magyar hatóságok – különösen a védői ellenérvek fényében – elmulasztottak megfelelő indokokat hozni az előzetes letartóztatás fenntartására.

 

2.1.1.1. Szökésveszély

 

A védelem a tárgyi időszakban benyújtott beadványaiban hangsúlyozta, hogy szökésveszély a kérelmező részéről nem áll fent, mivel:

1)2010 eleje óta tudta, hogy ellene büntetőeljárás fog indulni, de nem szökött meg, noha ebben mentelmi joga miatt a hatóságok nem akadályozhatták volna meg;

2)három nappal őrizetbe vétele előtt maga kereste meg ügyvédje útján a nyomozó hatóságot, jelezve elérhetőségeit és azt, hogy kész vallomást tenni;

3)otthonában, a hatóság előtt ismert lakcímén várta a hatóság jelentkezését;

4)a terhére értékelt ingatlanátruházásokat olyan időpontban bonyolította le (2009 novemberében), hogy az azokból származó pénzt – amennyiben akarta volna – 2010 májusáig bármikor fel tudta volna használni a szökésre.

 

2011. február 16-án kelt beadványában (A/I/10) a védelem új érvet is felhozott a szökésveszély cáfolatára. Becsatolta a kérelmező lakossági bankszámlájának kivonatát, amelyből kiderült, hogy a kérelmező 2009. november 23-án 16.220.429,- Ft. befizetésével egy 2007 januárjában felvett, 15.000.000,- Ft. összegű hitelt teljes egészében visszafizetett. A védelem rámutatott (5. o.): „A kölcsön visszafizetésének ténye napnál világosabban mutatja a terhelt valós szándékát. Aki ugyanis ilyen nagy összegű bankkölcsönét hiánytalanul egy összegben visszafizeti, az nem akar külföldre szökni.”

 

Ezen érvekre a bíróságok a következőképpen reflektáltak, illetve mulasztottak el reflektálni.

  • A Fővárosi Bíróság 30.Bnf.2459/2010/2. számú, 2010. szeptember 10-én kelt végzése (A/II/1, 1-2. o.): „[…] a gyanúsított ellen több részcselekményből álló, kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmény miatt van folyamatban büntetőeljárás. A rendelkezésre álló iratokból megállapítható, hogy az eljárás során adatok merültek fel arra, hogy a gyanúsított külföldre kíván távozni. […A] szökés, elrejtőzés veszélye […] megállapítható.”
  • A PKKB 1.Bny.44549/2010/4. számú, 2010. szeptember 16-án kelt végzése (A/II/3, 2. o.): „Hagyó Miklós terhére rótt bűncselekmény olyan kiemelkedő tárgyi súlyú, melynek társadalomra veszélyessége már önmagában hordozza a szökés, elrejtőzés veszélyét […A]z eddig felmerült körülményekre – a cselekmény tárgyi súlyára, a […] büntetési tételre, az ingatlanoknak más személyekre történő átruházására, eladására, a gyanúsított részéről a külföldre távozni szándékozásra vonatkozóan a nyomozás során felmerült adatokra figyelemmel a szökés, elrejtőzés reális veszélye fennáll.”
  • A Fővárosi Bíróság 30.Bnf.2755/2010/2. számú, 2010. október 7-én kelt végzése (A/II/5, 2. o.): „[…] a gyanúsított ellen több részcselekményből álló, kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmények miatt van eljárás folyamatban, amelynek társadalomra veszélyessége már önmagában hordozza a szökés, elrejtőzés veszélyét. A nyomozás során – melyre a bíróság már többször hivatkozott – adatok merültek fel arra, hogy a gyanúsított külföldre kíván távozni. Ezen adatokat […] nem csak a gyanúsított tulajdonában lévő ingatlanoknak más személyekre történő átruházása támasztotta alá. Mindezekre figyelemmel […] a gyanúsított jelenléte [… ] csak a kényszerintézkedés meghosszabbításával biztosítható.”
  • A PKKB 4.Bny.45621/2010/2. számú, 2010. november 17-én kelt végzése (A/II/7, 2. o.): „A Hagyó Miklós […] terhére rótt […] bűncselekmények egyenként is kiemelkedő tárgyi súlyára, valamint a bűnszervezetben történő elkövetés miatt várható büntetés nagyságára figyelemmel megalapozottan feltehető, hogy a gyanúsított szabadlábon hagyása esetén megkísérelné magát a büntetőeljárás alól kivonni. Ezt a veszélyt erősíti, hogy a súlyos bűncselekmények miatt folyamatban lévő nyomozás ezidáig feltárt adatok igen komoly gazdasági és egyéb érdekeket is sértenek, sérthetnek.” 
  •  A PKKB 3.Bny.40703/2011/2. számú, 2011. február 16-án kelt végzése (A/I/11, 2. o.): „A bíróság álláspontja szerint – figyelemmel a gyanúsított terhére rótt bűncselekmények jellegére, hosszan tartó szervezettséget mutató elkövetésére, irányító szerepére, a halmazati szabályokra, a várható büntetés mértékére is – az eljárási cselekményeknél való jelenléte csak a legszigorúbb kényszerintézkedés meghosszabbításával biztosítható.”

 

Ezek a döntések

  • a kérelmező mentelmi jogáról és arról, hogy őrizetbe vétele előtt maga kereste meg a nyomozó hatóságot az említés szintjén sem emlékeznek meg, nemhogy érdemben értékelnék az érveket;
  • az ingatlanátruházással kapcsolatban nem vesznek tudomást róla, hogy az elidegenítés időpontja nem hogy nem erősíti, hanem egyenesen cáfolja a szökési szándékot (a 2011. február 16-i döntés nem értékeli – nem is említi – azt az új körülményt, hogy 2009 novemberében a kérelmező egy jelentős összegű hitelt törlesztett);
  • a szökési szándékot állítólag alátámasztó nyomozati bizonyítékokat konkrétan nem jelölik meg, azok mibenlétéről hallgatnak (ezek megismerhetetlensége vonatkozásában lásd az alábbi 2.2 pontot).

 

Az előzetes letartóztatást megszüntető végzés előtti egyetlen döntés, amely egyáltalán foglalkozik a kérelmező mentelmi jogával, a Fővárosi Bíróság 29.Bnyf.3238/2010/3. számú, 2010. november 26-án kelt végzése (A/II/9). Ebben a következők olvashatók (2-3. o.): „Önmagában az a körülmény, hogy a gyanúsított mentelmi joga biztosította védelem hatálya alá még eljárás alá nem vont személyként nem szökött meg és nem rejtőzött el, nem zárja ki annak megállapíthatóságát, hogy a nyomozás előrehaladtával ismertté vált, adott esetben további bűncselekmény elkövetését megalapozó alapos gyanúra tekintettel a gyanúsított esetében az eljárás későbbi szakaszában a szökés vagy elrejtőzés veszélye fennálljon. A Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában megfogalmazott »más ok«-nak pedig a bírói gyakorlatban az eljárás tárgyát képező cselekmény tárgyi súlya, azaz alapvetően a kiszabható büntetés mértékében megmutatkozó fenyegetettsége felel meg […]. […A] cselekmény tárgyi súlya […] az előzetes letartóztatás fenntartásához […] önmagában kétségtelenül nem feltétlenül elegendő, azonban jelen ügyben, különösen a gyanúsított jelentős és könnyen mobilizálható, részben már mobilizált vagyona mindenképpen kapcsolatot teremt a kiemelt fenyegetettség és az elszökés, elrejtőzés veszélye között.”

 

Ez az érvelés azonban csak látszólag érdemi, ugyanis:

  • Nem veszi figyelembe, hogy hiába nem volt még a mentelmi joga fennállásakor a kérelmező eljárás alá vont személy, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ellene eljárás fog indulni (lásd az eredeti kérelemhez csatolt cikkeket);
  • Említés szintjén sem értékeli, hogy a kérelmező őrizetbe vétele előtt maga kereste meg a nyomozó hatóságot (ami éppen azt támasztja alá, hogy meggyanúsításában maga is biztos volt);
  • Lényege az, hogy a cselekmény kiemelkedő tárgyi súlya mellett (amelyről maga a végzés is elismeri, hogy önmagában nem elégséges feltétel) a kérelmező szökést lehetővé tevő anyagi helyzete alapozza meg a szökésveszélyt. Ebben a körben azonban nem vesz róla tudomást, hogy a vagyon „mobilizációjára” 2009 novemberében került sor, azt a kérelmező mégsem használta fel szökésre.

 

A Bíróság töretlen esetjoga szerint a várható büntetés súlyosságára való automatikus és kizárólagos hivatkozás nem tekinthető adekvát tényekkel alátámasztott, megfelelő indokolásnak (lásd: Maglódi v. Hungary, no. 30103/02, 39. §). A jelen ügyben (i) a szökési szándékot állítólagosan alátámasztó nyomozati bizonyítékot a védelem nem látta, azt konkrétan egyetlen bíróság sem jelölte meg, ezért az nem is vehető figyelembe. (ii) Az ingatlanok eladását a szökésveszélyt alátámasztó körülményként értékelni ellentétes a logika alapvető szabályaival, minthogy abból még olyankor származott a kérelmezőnek bevétele, amikor a mentelmi jogánál fogva szabadon elhagyhatta volna az országot, mégsem használta a vagyont ilyen célra, ami pontosan az ellenkezőjét igazolja annak, mint amilyen következtetésre a bíróságok jutnak.

 

A fenti döntések tehát valójában csak a várható büntetés súlyosságára hivatkoznak, ami viszont a Bíróság gyakorlata szerint nem elégséges indokolás.

 

2.1.1.2. Az eljárás meghiúsításának veszélye

 

Ebben a körben a védelem érvei a következők voltak:

1)Semmilyen adat nem merült fel arra nézve, hogy a kérelmező őrizetbe vételét megelőzően, politikai és informális hatalma teljében, bármilyen módon – akár a tanúk befolyásolásával, akár a többi már meggyanúsított, vagy gyanúsítottként szóba jöhető személlyel összebeszélve – megpróbálta volna meghiúsítani az eljárás sikerét. Ilyenről a kérelmezőre nézve egyébként terhelő vallomást tevő személyek sem számoltak be;

2)Emiatt valószínűtlen, hogy a kérelmező éppen most kísérelné meg valamilyen módon hátráltatni az eljárást, amikor már semmilyen formális vagy informális befolyással nem rendelkezik;

3)A nyomozás hosszú ideje tart, a tárgyi bizonyítékokat, okiratokat és elektronikus adathordozókat a rendőrség lefoglalta. A kérelmezőnél őrizetbe vételekor házkutatást tartottak. A korábbi funkciói megszűntével az ügy szempontjából releváns dokumentációhoz való hozzáférése is megszűnt, éppen ezért a bizonyítékok megsemmisítésének, elrejtésének a veszélye is fogalmilag kizárt.

 

Ezen érvekre a bíróságok a következőképpen reflektáltak, illetve mulasztottak el reflektálni.

  • A Fővárosi Bíróság 30.Bnf.2459/2010/2. számú, 2010. szeptember 10-én kelt végzése (A/II/1, 2. o.): „Mind az elkövetői kör, mind az elkövetés körülményeit tekintve is szerteágazó ügyben a másodfokú bíróság álláspontja is az, hogy az eljárás jelen szakaszában továbbra is fennáll […az eljárás meghiúsításának veszélye]. A rendelkezésre álló iratok, az abban foglalt gyanúsított-társi, valamint tanuk meghallgatásáról készült jegyzőkönyvek az eljárás meghiúsításának, megnehezítésének veszélyét alátámasztják.”
  • A PKKB 1.Bny.44549/2010/4. számú, 2010. szeptember 16-án kelt végzése (A/II/3, 3. o.): „Az eljárás jelen szakaszában a teljes tényállás és a közreműködő személyeknek a pontos cselekvősége jelentős mértékben még nincs felderítve. Hagyó Miklós tekintetében a bűncselekmények köre is bővült. Jelenleg még fennáll annak a veszélye, hogy szabadlábra kerülése esetén a gyanúsított az ügyben szereplő gyanúsítottakkal, illetve tanúkkal összejátszva vagy azok befolyásolásával, további okirati és egyéb bizonyítékok megsemmisítésével a bizonyítási eljárás eredményességét […] veszélyeztetné.”
  •  A Fővárosi Bíróság 30.Bnf.2755/2010/2. számú, 2010. október 7-én kelt végzése (A/II/5, 2. o.): „[A]z eljárás jelen szakaszában mind az elkövetői kör, mind az elkövetés körülményeit tekintve szerteágazó büntető ügyben továbbra is fennáll annak a veszélye is, hogy a gyanúsított szabadlábra kerülése esetén a tanúk befolyásolásával vagy más módon a bizonyítási eljárást veszélyeztetné. Az eljárás meghiúsításának veszélyét […] a rendelkezésre álló iratok, a gyanúsított-társi, valamint a tanúk meghallgatásáról készült jegyzőkönyvek alátámasztják.”
  • A PKKB 4.Bny.45621/2010/2. számú, 2010. november 17-én kelt végzése (A/II/7, 2. o.): „Megalapozottan feltehető továbbá, hogy […] Hagyó Miklós gyanúsított […] a BKV Zrt., illetőleg az egyes gazdasági társaságok részéről közreműködő személyekkel – különösen a szerződéskötések körülményeire és az ellenértékként jogtalanul kifizetett pénzösszegek további sorsára nézve összebeszélne, illetve a kihallgatni tervezett személyeket a vallomásukban befolyásolná, és ezzel, valamint a még be nem szerzett okirati és egyéb bizonyítékok megsemmisítésével jelentősen megnehezítené az igen szerteágazó bizonyítást […]. Hagyó Miklós mint főpolgármester-helyettes ellentmondást nem tűrő személyiség, a vele közvetlenül kapcsolatban álló vezetők retorziótól tartva utasításait maradéktalanul végrehajtották, ezért megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén, befolyásolásával a soron következő nyomozati cselekmények eredményes lefolytatását jelentősen megnehezítené.”
  • A PKKB 3.Bny.40703/2011/2. számú, 2011. február 16-án kelt végzése (A/I/11, 2. o.): „A nyomozás jelenlegi szakaszában – tekintettel arra is, hogy az elkövetői kör még nincs teljesen felderítve –  megalapozottan lehet továbbra is tartani attól, hogy a gyanúsított szabadlábon hagyása esetén a még ki nem hallgatott személyekkel együttműködve, összejátszva, vagy egyéb módon a bizonyítási eljárás eredményességét meghiúsítani, megnehezítené.”

 

A fenti döntések többsége vagy

  • bármiféle konkrétum megjelölése nélkül mondja ki, hogy fennáll az eljárás meghiúsításának veszélye (pl. a PKKB 2010. szeptember 16-án kelt végzése), vagy
  • anélkül hivatkozik rá, hogy a gyanúsított társak, valamint a tanúk kihallgatási jegyzőkönyvei alátámasztják az eljárás megnehezítésének veszélyét, hogy konkrétan megjelölné, mely vallomások és milyen körben utalnak erre (Fővárosi Bíróság másodfokú végzései);

 

A PKKB 2010. november 17-én kelt végzésének érvelése pedig azért különösen aggályos, mert a kérelmező már nem főpolgármester-helyettes, így – feltéve, de meg nem engedve, hogy ilyen szándéka volna – ha akarna, sem tudna olyan retorziókat alkalmazni, mint amelyektől a vele kapcsolatban állók korábban állítólag tartottak. Ez tehát valójában a védelem érvét támasztja alá, miszerint hatalmi pozíciójának megváltozásával a kérelmező számára a befolyásolás objektív lehetősége sem áll fent.

 

Részletesebb indokolást ezen előzetes letartóztatási ok vonatkozásában is csupán a Fővárosi Bíróság 29.Bnyf.3238/2010/3. számú, 2010. november 26-án kelt végzése (A/II/9) tartalmaz (3-4.o.). A bíróság alapvetően három érvet hoz fel, ami miatt úgy véli, „a rendelkezésre álló adatok mindenben alátámasztják az elsőfokú bíróság okfejtését a bizonyítás megnehezítésének megállapítását illetően.”

 

(i) „A gyanúsított jogi végzettséggel nem rendelkező élettársa jogi képviselőként […] törvényileg kizárt módon ellenőrzés és felügyelet nélkül […] érintkezett a gyanúsítottal, e körülmény mindenképpen objektív lehetőséget teremtett a bizonyítás elnehezítésére. E körben nem fogadható el a védő okfejtése, mely szerint a gyanúsítottnak a BV Intézet mulasztása, illetve nem kellő figyelme nem róható fel: a gyanúsítottat a 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 2. § (3) bekezdése értelmében befogadáskor tájékoztatják a kapcsolattartás módjáról, melyet a gyanúsított írásban vesz tudomásul.”

 

Ez az érvelés nem helytálló az alábbiak miatt:

1)Az a tény, hogy a kérelmező és élettársa a büntetés-végrehajtási intézetben ellenőrzés nélkül beszélhetett, semmiképpen sem róható kérelmező terhére. A kapcsolattartásukat a fogvatartásért felelős szerv tudtával és az általa meghatározott szabályok szerint folytatták. A kapcsolattartás módjáról való tájékoztatásra szóban kerül sor (még ha a tudomásulvétel írásban történik is), ráadásul a 44/2007. (IX. 19.) IRM rendelet korántsem egyértelmű rendelkezései és a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnokának hiányos tájékoztatása (lásd részletesen az alábbi 2.4.1. pontban) miatt semmiképpen sem lehetett egyértelmű a kérelmező és élettársa számára, hogy nem a szabályoknak megfelelően járnak el, amikor a büntetés-végrehajtási állomány tudtával ellenőrzés nélkül maradtak együtt.

2)A bíróság sem állítja, hogy bármilyen adat állna fent arra nézve, hogy a kérelmező az élettársán keresztül kísérletet tett volna az eljárás meghiúsítására, megnehezítésére. Az hogy az ellenőrzés nélküli beszélő „objektív lehetőséget teremtett erre”, elégtelen indok. A korábban már hivatkozott Rokhlina-döntésből következően „a hazai hatóságokra hárul annak az igazolása és bizonyítása, hogy léteznek azok a konkrét tények, amelyek felülírják a személyes szabadság tiszteletének elvét” (lásd: Rokhlina kontra Oroszország, 54071/00 sz. ügy, 67. §) – az „objektív lehetőségre” való hivatkozás ehhez nem elégséges.

 

(ii) „Az a tény, hogy a gyanúsított társadalmi elismertsége megváltozott, hatalmi jogosultságokkal nem rendelkezik, nem zárja ki annak objektív lehetőségét, hogy a […] hasonló helyzetbe került gyanúsított társait befolyásolja, e ráhatás nem feltétlenül alá-fölérendeltségi viszonyhoz köthető, továbbá eszköze nem szükségszerűen a megfélemlítés, a törvényhely a tanú befolyásolásának veszélyére is alapítja a kényszerintézkedés ezen különös okát, bár a gyanúsított esetében a kihallgatott személyek vallomásai alapján a megfélemlítésre utaló adat is rendelkezésre áll.”

 

Ezzel az érveléssel kapcsolatban az alábbi kifogások hozhatók fel:

1)A bíróság a strasbourgi esetjoghoz képest újfent fordított bizonyítási terhet alkalmaz, amikor azt mondja, a kérelmező hatalmi helyzete „nem zárja ki annak objektív lehetőségét”, hogy a többi gyanúsítottat befolyásolja. Ez igaz, ám a Rokhlina-ügyben rögzített és fent idézett elv értelmében az, hogy az objektív lehetőség „nincs kizárva”, nem elégséges. Ahhoz, hogy a szabadságelvonás indokolt és ezáltal jogszerű legyen, arra van szükség, hogy fennálljanak olyan objektív tények, amelyek ezt a befolyásolást valószínűsítik. A bizonyítási kötelezettség a hatóságokon van, és ennek nem tesznek eleget azzal, hogy azt demonstrálják, hogy nem zárható ki a befolyásolás lehetősége.

2)A bíróság – az Egyezmény 5(4) cikkébe ütköző módon (részletesen lásd alább) – ismét csak utal a rendelkezésre álló adatokra anélkül, hogy azokat és forrásukat konkretizálná, ezért a szabadságelvonás szükségességét érdemben alátámasztó indoknak ez az elnagyolt és homályos utalás nem tekinthető.

 

(iii) „[J]elen eljárásban mind jelentőségükben, mind számszerűségükben kiemelt bizonyítékok a megbízási szerződések, az abban foglaltak teljesítéséhez kapcsolódó számlák, azaz okiratok. Ezek könnyen kivitelezhető megsemmisítésének megakadályozása pedig alapvető nyomozási érdek.”

 

Ez semmilyen módon nem cáfolja a védelem érvelését, a védő ugyanis nem azt állította, hogy jelen ügyben nincs jelentőségük az okirati bizonyítékoknak, hanem azt, hogy a kérelmezőnek (a régóta folyó nyomozás, a nála lefolytatott házkutatás és a hozzáférésének a pozíciójával együtt való megszűnése miatt) nincs lehetősége a releváns iratokhoz hozzájutni, és azokat megsemmisíteni. A bíróság nem rögzít a végzésben olyasmit, ami ezeknek az érveknek bármilyen módon ellentmondana.

 

A fenti döntések tehát valójában nem igazolják az eljárás befolyásolásának kellően konkrét veszélyét, ezért nem szolgálhatnak a személyes szabadság egyezmény-konform elvonásának alapjául.

 

Ezt a következtetést alátámasztja a Fővárosi Bíróság 21.Bnf.470/2011. számú, a kérelmező előzetes letartóztatását megszüntető végzése is, amely hangsúlyozza: a kérelmező a nyomozás „elrendelése előtt már tudomással bírt arról, hogy az ügyben érintett lehet. Ebből az időszakból sem merült fel konkrét tény arra, hogy a gyanúsított bármit tett volna helyzetének olyan jellegű javítására, amely egyben az akkor már folyó nyomozás sikerét veszélyeztetné. […] Az ügyészi indítványban felhozott körülmények – hogy ti. az elkövetői kör még nincs teljesen felderítve, további nyomozati cselekmények várhatók, stb. – olyan minden nyomozásra jellemző általánosságok, amelyek nem támasztják alá annak megalapozott realitását, hogy Hagyó Miklós előzetes letartóztatásának megszüntetése egyben a további felderítő munka sikerét veszélyeztetné […]. A másodfokú bíróság azt sem tartja ilyen körülménynek, hogy a gyanúsított élettársával – a büntetés-végrehajtás engedélyével – ellenőrzés nélkül tartott kapcsolatot.”

 

2.1.2. Az alternatív kényszerintézkedések érdemi megfontolásának hiánya

 

A Bíróság töretlen gyakorlata szerint az is az Egyezmény 5(1) cikkének sérelmét jelenti, ha a hatóságok nem teszik érdemi vizsgálat tárgyává, hogy a teljes szabadságelvonásnál enyhébb kényszerintézkedéssel elérhetők-e az előzetes letartóztatás céljai (lásd pl.: Ambruszkiewicz kontra Lengyelország, 38797/03 sz. ügy, §§ 32-33).

 

E kötelezettség eljárásjogi aspektusa a hatóságoknak az a kötelezettsége, hogy döntésükben elősorolják azokat az érveket, amelyek alapján arra a következtetésre jutnak, hogy csak a teljes szabadságelvonással érhetők el a korlátozás legitim céljai (lásd: Darvas kontra Magyarország, 19547/07 sz. ügy, 27. §).

 

A kérelmező védője az eljárás során számos alkalommal indítványozta, hogy a bíróságok fontolják meg az előzetes letartóztatás házi őrizettel való kiváltásának lehetőségét. Ebben a körben azon érvek mellett, amelyeket az előzetes letartóztatás indokoltságával szemben is felhozott (a kérelmező nem szökött meg, amikor tehette volna; felvette a kapcsolatot a nyomozó hatósággal; az eljárás szempontjából releváns iratokhoz már nem férhet hozzá, nála a házkutatást már megtartották; hatalmi helyzete, befolyása  jelentősen megváltozott, ráadásul egyes ellenérdekű terheltek már akkor nyilvánosság elé léptek a kérelmezőre nézve terhelő vallomásukkal, amikor az még alpolgármester volt), többször és nyomatékosan hívta fel a figyelmet a kérelmező rossz és egyre romló egészségi állapotára.

 

Felvetéseire a védelem érdemi választ nem kapott. A legtöbb bírósági döntés említést sem tesz az enyhébb kényszerintézkedések lehetőségéről, így pl. a PKKB 2010. augusztus 17-i, 2010. szeptember 16-i és 2011. február 16-i végzése, valamint a Fővárosi Bíróság 2010. szeptember 10-i és 2010. október 7-i végzése. Más döntések annak rögzítésére szorítkoznak, hogy enyhébb kényszerintézkedéssel nem biztosíthatók az eljárási célok, de ennek részletes indokát nem adják.

 

A kérelmező határozott álláspontja, hogy az enyhébb kényszerintézkedés lehetősége megfontolásának elmulasztásával a magyar hatóságok megsértették az Egyezménynek a Bíróság értelmezésével kibontott 5(1) cikkét.

 

2.2. Az 5(4) cikk sérelme

 

2.2.1. Az előzetes letartóztatást alátámasztó iratok megismerésének hiánya

 

Amint arra a kérelmező az eredeti kérelemben is hivatkozott, a Bíróság állandó gyakorlata szerint az 5(4) cikk sérelmének minősül, ha az előzetes letartóztatásról döntő eljárásban nem érvényesül a fegyverek egyenlőségének elve, azaz „a védő nem férhet hozzá azon nyomozati iratokhoz, amelyek ismerete alapvetően fontos ahhoz, hogy az ügyfele fogvatartásának jogszerűségét cáfolni tudja” (Nikolova kontra Bulgária, 31195/96, 58. §).

 

Amint azt a kérelmező az eredeti kérelem 14.2. pontjában jelezte: 2010. június 8-án a védelem kérte a Központi Nyomozó Főügyészséget, hogy bocsássa a védelem rendelkezésére azokat a bizonyítékokat, amelyek az ügyészi indítványnak és az előzetes letartóztatás tárgyában hozott bírósági végzéseknek a szökés veszélyére vonatkozó megállapításait alátámasztják (eredeti kérelem, F/15). A védő a kérelemben hivatkozott a Bíróság Nikolova kontra Bulgária ügyben kifejtett gyakorlatára.

 

A kérelmet 2010. június 14-én (eredeti kérelem, F/18) a Központi Nyomozó Főügyészség érdemi indokolás nélkül elutasította. A védő 2010. június 19-én panaszt nyújtott be az elutasítás ellen a Legfőbb Ügyészséghez (eredeti kérelem, F/20), amelyben a Bíróság egy másik döntésére (Svipstra kontra Lettország) is hivatkozott.

 

A magyar büntetőeljárási törvény szerint a Legfőbb Ügyészségnek 15 napon belül kellett volna elbírálnia a határozattal szemben benyújtott panaszt [195. § (1) Akire nézve az ügyész vagy a nyomozó hatóság határozata rendelkezést tartalmaz […], a határozat ellen a közléstől számított nyolc napon belül panasszal élhet. […] (4) […] Az ügyész határozata elleni panaszt a felettes ügyész […] a hozzá érkezésétől számított tizenöt, megszüntető határozat esetén harminc napon belül határozattal bírálja el.”] Ennek ellenére mind a mai napig (azaz tíz hónapja) nem született döntés a panaszról.

 

A védelem számos, az előzetes letartóztatás tárgyában írott bírósági beadványban is felhívta a figyelmet rá, hogy az egyértelmű strasbourgi gyakorlat ellenére nem kap tájékoztatást arról a közelebbről meg nem nevezett bizonyítékról, amely az ennek ellenkezőjére mutató tények ellenére azt támasztja alá, hogy a kérelmező külföldi szökését tervezte [lásd pl.: 2010. november 19-én kelt fellebbezés (A/I/8), 4. o.; 2011. február 16-án kelt észrevételek ügyészi indítványra (A/I/10), 6. o.]. Az Emberi Jogok Európai Egyezményén alapuló követelményt sértő eljárásról azonban egyetlen magyar bíróságnak sem volt egyetlen szava sem, és egyetlen bíróság sem jelölte meg, hogy pontosan milyen jellegű és tartalmú bizonyíték támasztja alá a külföldre távozás szándékát. Ez a bíróságokat abban nem akadályozta meg, hogy – többek között – erre a bizonyítékra alapozva tartsák fent a kérelmező szabadságelvonását.

 

Ez az eljárás egyértelműen sérti a Bíróságnak a fegyverek egyenlőségére vonatkozóan kialakított gyakorlatát, s így az Egyezmény 5(4) cikkét is. 

 

2.2.2. A védelem érveire való reagálás hiánya

 

Amint a kérelmező arra már utalt, a Hamanov kontra Bulgária ügyben (44062/98. sz. ügy, 82-84. §§) a Bíróság kimondta, hogy az Egyezmény 5(4) cikke alapján a fogvatartással szembeni fellebbezésről döntő bírónak mérlegelnie kell a fogvatartott által előadott azon konkrét tényeket, amelyek alkalmasak rá, hogy megkérdőjelezzék a szabadságelvonásnak az Egyezmény értelmében vett „jogszerűségéhez” szükséges feltételek fennállását).

 

Ahogy az a fenti 2.1.1.1 és 2.1.1.2. pontokból látszik, a 2010. szeptember 6-a óta (és a kérelmező szabadlábra helyezését megelőzően) keletkezett hat bírói döntésből csak egyetlen egy [a Fővárosi Bíróság 29.Bnyf.3238/2010/3. számú, 2010. november 26-án kelt végzése (A/II/9)] volt, amely legalább látszólag kitért a védelem egyes érveire, ám ez a döntés sem értékelte egyáltalán azt a tényt, hogy a kérelmező az őrizetbe vételét három nappal megelőzően maga vette fel a kapcsolatot a rendőrséggel, felajánlva a vallomástételt, és megjelölve az elérhetőségeit, és ez sem értékelte okszerűen a többi, védelem által felhozott körülményt (pl. azt, hogy a kérelmező olyan időpontban szabadított fel pénzösszegeket, amikor azokat még bőven a szökésére tudta volna fordítani, illetve azt, hogy a kérelmezőnek semmiféle irathoz nincs már hozzáférése).

 

Maga a Fővárosi Bíróság is hangsúlyozta 21.Bnf.470/2011. számú, a kérelmező előzetes letartóztatását megszüntető végzésében (A/I/13), hogy osztja az általa felülbírált „elsőfokú végzést illető védői kifogásokat. A végzés rendkívül szűkszavú, sommás megállapításokat tartalmaz, egyáltalán nem tér ki az igen részletes védői felvetésekre, általánosságokban fogalmaz”.

 

A Fővárosi Bíróság korábbi (más tanács által, az eljárás megelőző szakaszaiban hozott) döntései nem orvosolták hasonló módon a PKKB korábbi elsőfokú végzéseit, így megállapítható, hogy a magyar bíróságok azon mulasztása, hogy a védelem érveit nem értékelték és cáfolták érdemben, szintén az Egyezmény 5(4) cikkének sérelmét jelenti.

 

2.3. Az Egyezmény 3. cikkének sérelme

 

Az Egyezmény 3. cikke kimondja: senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.

  

A kérelmező szerint egészségügyi ellátásának elégtelensége és fogvatartásának körülményei (összefüggésben az egészségi állapotával) megvalósították az Egyezmény 3. cikkének sérelmét, mivel embertelen, megalázó bánásmódnak minősülnek. 

 

Amint azt a Bíróságnak a fogvatartással összefüggő friss esetjogát ismertető bírósági dokumentum [Toomas Sillaste (Registry of the European Court of Human Rights, Research and Library Division): Recent developments in the case-law of the European Court of Human Rights relating to the European Prison Rules of 2006, 14. o.] rögzíti, a megfelelő egészségügyi ellátás hiánya és egy beteg ember nem megfelelő körülmények közötti fogvatartása a 3. cikkel ellentétes bánásmódot valósíthat meg („A lack of appropriate medical care and, more generally, the detention in inappropriate conditions of a person who is ill may in principle amount to treatment contrary to Article 3”).

  

A Malenko kontra Ukrajna ügyben (18660/03 sz. ügy) a Bíróság leszögezte, hogy a 3. cikk pozitív állami kötelezettséget keletkeztet a szabadságától megfosztott személy fizikai jóllétének biztosítására (53.§).

 

2.3.1. Az orvosi ellátás „megfelelőségének” hiánya

 

A Malenko-ügyben rögzítette a Bíróság, hogy a fogvatartottak fizikai jóllétének biztosítására irányuló kötelezettségből nem következik, hogy a büntetés-végrehajtási kórházakban a civil egészségügyi intézményekével mindenben azonos színvonalú ellátást kell nyújtani, de kimondta azt is, hogy a fogvatartottak egészségének és fizikai jóllétének „megfelelő” (adequate) biztosítása az államnak alapvető kötelessége (53. §).

 

Az ügyben a Bíróság azt is kimondta (54. §): „abból a tényből, hogy az érintettet látta orvos, és a számára valamilyen kezelést írt elő, nem lehet automatikusan levonni azt a következtetést, hogy az egészségügyi ellátás megfelelő volt […].A hatóságoknak azt is biztosítaniuk kell, hogy […] a diagnózis és a kezelés gyors és pontos legyen […], és hogy ahol azt az egészségi állapot természete szükségessé teszi, az ellátás […] olyan átfogó terápiás stratégiát foglaljon magába, amelynek célja a fogvatartott betegségeinek elmulasztása, illetve a rosszabbodásuk megelőzése, és nem csupán a tünetek kezelése.”

 

A Malenko-ügyben lefektetett elveket a jelen esetre alkalmazva megállapítható, hogy a kérelmező orvosi ellátása nem volt a Bíróság gyakorlatában kidolgozott kritériumok szerint „megfelelő”.

 

Amint az az 1.3. alatt leírtakból egyértelmű, a kérelmező egészségi állapota (mind tüdőgyógyászati, mind fül-orr-gégészeti szempontból) fogvatartásának kezdetétől fogva folyamatosan és súlyosan – és a bv. egészségügyi rendszere által is dokumentáltan – romlott (lásd például – többek között – dr. … véleményét (A/III/8), aki 2010 szeptemberében kifejezett romlást állapított meg a júniusi állapothoz képest). Az egészségügyi állapotromlást – és annak súlyosságát – nyomatékosan jelezte a kérelmező rendkívül gyors és nagyarányú testsúlyvesztése. A kérelmező több olyan krónikus megbetegedése, amely a fogvatartásának kezdetekor nyugalmi állapotban volt, aktivizálódott, belobbant, középfülgyulladása olyan mértékben, hogy az végül műtéti beavatkozás előirányozását tette indokolttá.

 

Ennek ellenére a magyar bv. egészségügyi rendszer nem dolgozott ki olyan átfogó terápiát, amelyet a Malenko-ügyben kifejtettek szerint a Bíróság ilyen helyzetben elvár, sőt az alkalmazott tüneti kezelés is teljességgel hatástalannak bizonyult, hiszen a kérelmező tünetei folyamatosan és jelentős mértékben súlyosbodtak.

 

A kérelmező kórházi kezelését abban a tököli rabkórházban folytatták, amelyről az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosa 2011. január 31-én közzétett közleményében – többek között – az alábbiakat állapította meg (lásd: http://www.obh.hu/allam/aktualis/htm/kozlemeny20110131.htm). „Az eredetileg nem kórház céljára épült létesítményt az elmúlt mintegy 50 év alatt nem újították fel […]. Az őszi, váratlanul hideg időben az intézeti kazánok műszaki állapota nem tette lehetővé a meleg víz és a fűtés egyidejű biztosítását […]. Egyes kórtermek már használhatatlanok, az ápolásra szoruló fogvatartottakat »összetömörítik« a még használhatókba. A fürdőhelyiségek sem alkalmasak emberi tartózkodásra, a fertőtlenítésük sem biztonságos. […] A kórház egyetlen liftjében szállítanak mindent, az ételtől a halottakig. […] A biztos összegzésképpen egyszerre és együtt látja sérülni a jogállamiság elvét, az emberi méltósághoz, a tisztességes eljáráshoz és az egészséges környezethez való jogot.”  

 

2.3.2. A kérelmező egészségi állapotának figyelmen kívül hagyása a bv.-n belüli elhelyezése és kezelése során

 

Nyilvánvaló, hogy az államnak abból a kötelezettségéből, miszerint biztosítania kell a szabadságától megfosztott személy fizikai jóllétét, következik, hogy a beteg fogvatartottat olyan módon kell elhelyezni és a büntetés-végrehajtási intézetbeli életét olyan módon kell megszervezni, amely betegségeit megfelelően figyelembe veszi és nem járul hozzá egészségi állapotának romlásához.

 

Kétséget kizáróan megállapítható, hogy a magyar büntetés-végrehajtási szervezet e kötelezettségének nem tett eleget.

 

A Szent János Kórház Fül-Orr-Gége Szakambulanciáján 2010. május 7-én kiállított járóbeteg vizsgálati lapon (A/III/1) az orvos rögzítette, hogy „provokáló tényezők kerülése indokolt (lásd […] nedves, gombás környezet).” Az is nyilvánvaló, hogy súlyos tüdőgyógyászati problémái miatt a kérelmezőnek szabad levegőn tartózkodásra fokozott szüksége van.

 

A kérelmezőt erre való tekintet nélkül – és annak ellenére, hogy betegségeiről a befogadáskori orvosi vizsgálaton részletesen beszámolt – zsúfolt, penészes falú zárkában helyezték el.

 

Amikor állapota már kifejezetten rosszá vált, a kérelmező több alkalommal panaszolta elhelyezésének körülményeit, és arra is kifejezetten felhívta a figyelmet, hogy e körülmények az egészségi állapota miatt fokozottan megterhelők a számára.

 

2010. augusztus 24-én a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben elvégzett orvosi vizsgálata során (A/III/4) elmondta, hogy „a hőség következtében a zárkakörülmények és a szabad levegő hiánya az alapbetegsége vonatkozásában elviselhetetlenek, indokolatlanul stresszelőek,” majd egy héttel később, 2010. szeptember 1-én a nevelőnek is jelezte panaszát, kérve, hogy több szabadlevegőn tartózkodást biztosítsanak a számára (A/III/13): „Tisztelettel kérem, hogy fokozatosan romló egészségi állapotomra, súlyos asztmás, légzőszervi megbetegedésemre tekintettel, több – lényegesen több szabadlevegőn tartózkodást biztosítani szíveskedjék, mint az elmúlt 105 napban.” A kérelmi lap elektronikus változatán a nevelő rövidítve foglalta össze a kérelem indokát, ám ebből is kiderül, hogy a kérelmező „mint beteg ember kevesli az egy fogvatartottra jutó m2 és m3 mennyiséget”, és „panaszolja a zárka állapotát (festés, penész, falak)”.

 

A kérelmet a vezető nevelő éppen arra hivatkozva utasította el, hogy annak teljesítésére az intézet zsúfoltsága miatt nincs lehetőség (A/III/13).

 

2010. szeptember 15-én orvosi vizsgálata során (A/III/15) a kérelmező újra „kifogásolja a jelenlegi elhelyezési körülményeit, miszerint »zsúfolt, penészes« zárkában van elhelyezve, »pedig többek között súlyos asthmás megbetegedésben szenved, és sokkal több szabad levegőn való tartózkodásra és megfelelő elhelyezési körülményekre, továbbá testmozgásra és korszerű táplálkozásra is lenne szüksége«”.

 

A büntetés-végrehajtás egészségügyi rendszere még ekkor sem tesz semmit a kérelmező egészségesebb zárkába való áthelyezése, illetve a gyakoribb séta biztosítása érdekében, pedig a kérelmező rossz egészségi állapota ekkor már nyilvánvalóan észlelhető, hiszen 2010. szeptember 13-án a Honvédkórházban (A/III/7) már azt rögzítik, hogy „légzésf. igen beszűkült, obtsr. jellegű. Tüdők felett mko. nagylégúti váladék, szörtyzörejek, elvétve 1-1 sípolás hallható”, 2010. szeptember 17-én pedig a büntetés-végrehajtás központi kórházának orvosa is megállapítja, hogy a kérelmező pulmonológiai állapota jelentősen romlott a nyárihoz képest (A/III/8).

 

Ugyanő az első orvos, aki a vizsgálati lapon rögzíti javaslatát, hogy a kérelmezőnek „lehetőség szerint” biztosítsanak „nagy légterű elhelyezést, szabadlevegőn való tartózkodást” (A/III/8), amit a 2010. szeptember 27-én kelt igazságügyi orvosszakértői vélemény (A/III/5) is megerősít („Hagyó Miklós számára […] a szokásosnál gyakoribb friss levegős sétáltatás és a testmozgás lehetőségének biztosítási indokolt, szoros fül-orr-gégészeti és belgyógyászati orvosi felügyelet mellett”).

 

A kérelmezőt ennek ellenére csak október 10-én teszik át egy penész- és nedvességmentes zárkába, amely azonban még mindig zsúfolt, hiszen bruttó alapterülete 13 m2, amelyen négy fogvatartott osztozik (azaz alig jut 1 m2-nyi nettó mozgástér a kérelmezőre). A több orvos által is javasolt többletsétálási lehetőséget pedig csak decembertől, tehát az orvosi javaslatok megtételétől számított két hónap múltán biztosítják a számára, azután, hogy az ügyészség érdeklődik a kérdés rendezése felől. 

 

A kérelmező tehát – egészségi állapotának folyamatos, súlyos és egyértelműen megállapítható romlása ellenére – csak a fogvatartásának kezdetét követő hetedik hónapban kapta meg azt az elhelyezést és kezelést, amely ha megfelelőnek nem is nevezhető, de olyan, amely az egészségromláshoz nem járul hozzá. Ezzel a magyar büntetés-végrehajtási szervezet megszegte azt az Egyezmény 3. cikkéből fakadó kötelezettségét, hogy a fogvatartottat az egészségi állapotának megfelelően helyezze el és kezelje a személyes szabadság elvonása során.

 

2.3.3. A kérelmező egészségi állapotának figyelmen kívül hagyása a kényszerintézkedés formájának meghatározása során

 

Az 1.3.4. pont alatt a kérelmező részletesen ismerteti, hogy a védelem hányszor és milyen módon hivatkozott a bíróságoknál a kérelmező egészségi állapotának romlására az előzetes letartóztatás megszüntetésének, illetve enyhébb kényszerintézkedés elrendelésének megalapozására.

 

Az 1.3.4. alatt idézett bírósági reakciókból nyilvánvaló, hogy a bíróságok a kérelmező egészségi állapotának kérdésével nem foglalkoztak érdemben. Annak ellenére, hogy egyértelműen észlelhető volt a kérelmező állapotának hétről-hétre bekövetkező romlása, a bíróságok egyrészt azt hangoztatták, hogy a kérelmező betegségei megfelelően kezelhetők a bv. egészségügyi rendszerén belül, másfelől (amikor egyáltalán kitértek a kérdésre) azt hangsúlyozták, hogy a szabadságkorlátozás szempontjából a kérelmező egészségi állapota nem minősül releváns körülménynek.

 

Ezt éppen a kérelmező előzetes letartóztatását megszüntető Fővárosi Bírósági döntés (A/I/12) cáfolja, amely – teljesen ésszerűen – a szökésveszélyt csökkentő és éppen ezért a terhelt jelenlétének háziőrizettel való biztosíthatóságát alátámasztó tényezőként többek között a kérelmező egészségi állapotára tekintettel változtatja meg a szabadságkorlátozás módját („[t]ekintettel a […] gyanúsított súlyosan megromlott egészségi állapotára, az előzetes letartóztatással elérni kívánt célok a házi őrizet keretei között is biztosíthatók”).

 

Akkor, amikor nem voltak figyelemmel a kérelmező egészségi állapotára az enyhébb kényszerintézkedést megalapozó érvként, a magyar bíróságok – az 5(1) cikk sérelme mellett – megsértették az Egyezmény 3. cikkét is, hiszen minden részes állami hatóságnak feladata, hogy döntései, eljárása során a szabadságától megfosztott személy fizikai jóllétének biztosítására irányuló állami kötelezettséget szem előtt tartsa.

 

2.3.4. Az egyéb tagállami hatóságoknak a kérelmező egészségi állapotával összefüggő mulasztásai

 

A Malenko-ügyben kifejtett és fent ismertetett azon elv, amely szerint a 3. cikk pozitív állami kötelezettséget keletkeztet a szabadságától megfosztott személy fizikai jóllétének biztosítására (53.§), nem csak a büntetés-végrehajtási szervezettel (és a fentiek szerint a bíróságokkal), hanem a fogvatartottal kapcsolatba kerülő valamennyi állami hatósággal szemben követelményként jelentkezik.

 

Ennek megfelelően a 3. cikk sérelmét jelentik a következő mulasztások is.

 

A kérelmező védője már a 2010. május 14-i kihallgatás során indítványozta (A/III/10, 12. o.), hogy a nyomozást folytató hatóság rendeljen ki orvosszakértőt a kérelmező egészségi állapotának megvizsgálása céljából. A szakértő kirendelésére és a kérelmező vizsgálatára ennek ellenére csak szeptemberben került sor, amikor a kérelmező már lényegesen rosszabb egészségi állapotba került.

 

Úgyszintén a 3. cikkbe ütköző mulasztás, hogy noha a kérelmező védője 2010. szeptember 3-án azzal a kérelemmel fordult a Fővárosi Főügyészség büntetés-végrehajtás felügyeleti csoportjához (A/III/14), hogy a lehető leghamarabb biztosítsa a kérelmező számára annak a lehetőségét, hogy a fogvatartási panaszairól részletes nyilatkozatot tegyen, a meghallgatásra csak majd két hónappal később, október 25-én került sor, és akkor is csak azt követően, hogy a védő 2010. október 12-én a Legfőbb Ügyészség illetékes osztályánál jelezte: szeptemberi kérelmére nem kapott semmiféle választ.

 

Az egészségügyi és fogvatartási panaszokkal kapcsolatos ezen mulasztások szintén a 3.cikkből fakadó pozitív állami kötelezettségek megszegését, és ekként az Egyezmény 3. cikkének sérelmét jelentik.

 

2.3.5. A 3. cikk sérelmének összefoglalása

 

Figyelembe véve a kérelmező rendkívül súlyos egészségromlását, betegségeinek fájdalmas, az életminőségét jelentősen rontó jellegét és azt a tényt, hogy a kérelmező testsúlyának közel 30%-át elveszítette fizikai státuszának romlásával összefüggésben, az is kétségkívül megállapítható, hogy szenvedése elérte azt a minimálisan megkövetelt súlyossági fokot, amelyet a Bíróság esetjoga a 3. cikk alkalmazhatóságához megkövetel.

 

A fenti 2.3.1. – 2.3.4. pontok alatti mulasztások pedig egyenként is, de összességükben mindenképpen megvalósítják az Egyezmény 3. cikkének sérelmét azáltal, hogy az eljáró állami szervek, hatóságok nem teljesítették a fogvatartott kérelmező fizikai jóllétének biztosítására irányuló pozitív kötelezettségüket.

 

 

2.4. Az Egyezmény 8. cikkének sérelme

 

Az Egyezmény 8(1) cikke szerint mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák.

 

Noha nyilvánvaló, hogy a fogvatartás szükségszerűen korlátozza a 8. cikkben foglalt jogokat, az is egyrételmű, hogy – amint azt a Bíróságnak a fogvatartással összefüggő friss esetjogát ismertető bírósági dokumentum rögzíti (lásd: Sillaste, 7. o.) – a fogvatartottaknak lehetővé kell tenni, hogy a lehető legnagyobb gyakorisággal tartsanak kapcsolatot levelezés és telefonálás útján a hozzátartozóikkal, illetve találkozzanak velük látogatás keretében. Ezen túlmenően a a büntetés-végrehajtási szervezetnek kötelessége, hogy segítséget nyújtson a fogvatartottnak a külvilággal való „megfelelő” (adequate) kapcsolattartásban.

 

A kérelmező meggyőződése szerint a magyar hatóságok az alábbiak szerint a szükségesnél nagyobb mértékben korlátozták a hozzátartozóival való kapcsolattartását, illetve nem teljhesítették azon kötelezettségüket, hogy elősegítsék a külvilággal (pontosabban: leányával) való kapcsolattartását.

 

2.4.1. Az Egyezmény 8. cikkének sérelme a kérelmező és élettársa kapcsolattartásának megtiltása miatt

 

Amint az az 1.4.1. pontban szerepel a kérelmező és élettársa egyrészt közös vállalkozásukra, másrészt az álatluk indított személyiségi jogi perre tekintettel több alkalommal kaptak lehetőséget arra, hogy a törvény által előírt havi egy beszélőnél gyakrabban találkozzanak a bv.-intézetekben.

 

Az első kérelemmel kapcsolatos engedélyező levélben a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnoka 2010. augusztus 19-én kelt levelében (A/IV/3) tájékoztatta a kérelmező élettársát arról, hogy a bv-intézetek területére való belépésére és tartózkodására a 44/2007. (IX. 19.) IRM rendelet szabályai vonatkoznak, amelynek értelmében ő a kérelmezőt az intézet vezetőjével előzetesen egyeztetetett időpontban látogathatja meg és a kérelmezővel az intézet e célra kialakított helységében beszélhet. Egyúttal felhívta a kérelmező élettársát, hogy minden alkalommal legalább három munkanappal a tervezett látogatást időpontja előtt, írásban kérjen engedélyt a további beszélőkre.

 

Ez a tájékoztatás nem tartalmazott figyelmeztetést arra nézve, hogy a kérelmező és élettársa csak felügyelet mellett beszélhet ezen rendkívüli alkalmakkor is. Ráadásul ez a korlátozás a rendeletből sem egyértelmű, sőt abból éppen az ellenkezője olvasható ki.

 

A büntetés-végrehajtási szervek területére történő be- és kilépés, valamint a büntetés-végrehajtási szervek területén tartózkodás részletes szabályairól szóló 44/2007. (IX. 19.) IRM rendelet 10. § (1) bekezdése ugyanis azt mondja ki, hogy a fogvatartott képviselőjének a bv. szerv területére történő belépésére, ellenőrzésére, tartózkodására a védőre vonatkozó egyes rendelkezéseket azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy a képviselő a fogvatartottat a bv. szerv vezetőjével előre egyeztetett időpontban látogathatja meg.

 

A (2) bekezdés szerint „A belépést engedélyezni kell, ha a fogvatartott képviselője a meghatalmazásnak a fogvatartottal való aláíratása érdekében keresi fel az intézetet. A fogvatartott képviselője a meghatalmazás aláírásáig a fogvatartottal csak ellenőrzés mellett beszélhet.”

 

E második mondatból – argumentum a contrario – pedig éppen az következik, hogy a meghatalmazás aláírását követően a fogvatartott és a képviselő ellenőrzés nélkül is beszélhet, hiszen az ellenőrzés csak a meghatalmazás aláírásáig van előírva.

 

Igaz, hogy a büntetőeljárási  43. § (3) bekezdése ezzel ellentétes szabályozást tartalmaz [„A fogva lévő terhelt jogosult arra, hogy […] b) a hozzátartozójával vagy […] más személlyel szóban, személyesen felügyelet mellett, írásban ellenőrzés mellett érintkezzék.”], de a jogban járatlan személyek számára – figyelembe véve a bv.-parancsnok hiányos tájékoztatását is – ez nem lehetett egyértelmű.

 

Ők az általuk elvárható magatartást tanúsítva, a felügyelet munkatársainak minden utasítását hiánytalanul betarttva, a rendelkezésükre bocsátott eszközöket igénybe véve és a bv.-személyzet által kijelölt módon kommunikálva érintkeztek egymással. Nyilvánvaló, hogy a büntetés-végrehajtási intézet tagjainak esetleges mulasztása nem róható a terhükre.

 

Ráadásul semmilyen olyan konkrét adat nem merült fel, hogy a kérelmező élettársa az ellenőrzés nélkül lebonyolított látogatások után bármilyen módon megpróbálta volna meghiúsítani a bizonyítást, bármely tanúval felvette volna a kapcsolatot, stb.

 

Bár a kérelmező tisztában van vele, hogy a Bíróság esetjoga a 8. cikkben foglalt jog egyezmény-konform korlátozásának tekinti a látogatásoknak a büntetőeljárás érdekében történő megtiltását, nyilvánvalónak tartja, hogy jelen esetben tényleges büntetőeljárási érdek nem állt fent: a kérelmező és élettársa nem törekedett az ellenőrzés nélküli kapcsolattartásra, nekik a bv. szervezet mulasztása nem róható fel, ők az ellenőrzés nélküli látogatásokat nem használták fel az eljárás meghiúsítására.

 

Ezzel egyébként a Fővárosi Bíróságnak az előzetes letartóztatást megszüntető végzése (A/I/13) is egyetértett, amikor kimondta: „Az ügyészi indítványban felhozott körülmények […] nem támasztják alá annak megalapozott realitását, hogy Hagyó Miklós előzetes letartóztatásának megszüntetése egyben a további felderítő munka sikerét veszélyeztetné […]. A másodfokú bíróság azt sem tartja ilyen körülménynek, hogy a gyanúsított élettársával – a büntetés-végrehajtás engedélyével – ellenőrzés nélkül tartott kapcsolatot” [kiemelés a kérelmezőtől].

 

Fentiekre tekintettel a kérelmező és élettársa kapcsolattartásának megtiltása – bár elvileg legitim célt szolgált – nem tekinthető arányosnak, s így egy demokratikus társadalomban szükségesnek, azaz a 8. cikk megsértését jelentette.

 

2.4.2. Az Egyezmény 8. cikkének sérelme a kérelmező és gyermeke telefonos kapcsolattartása elősegítésének elmulasztása miatt

 

Amint az az 1.4.2. pontban szerepel, a kérelmező többször kérte a bv. intézetet, hogy engedélyezzenek számára többlettelefonálási lehetőséget arra való tekintettel, hogy 11 éves         kislányának az orvos megtiltotta, hogy bemenjen a kérelmezőhöz beszélőre. (A tilalomnak két oka volt: egyrészt az, hogy a helyzettel járó lelki megterhelés súlyosbíthatja a gyermek állapotát, a másik pedig az, hogy a biztonsági beléptetés szabályai miatt       esetén a mentőknek olyan hosszú időbe telik bejutni a bv. intézetbe, ami a gyermek életét veszélyeztető késedelmet okozhat.)

 

A kérelmező tisztában van vele, hogy az A.B. kontra Hollandia ügyben (37328/97. sz. ügy, 92-93. §§) a Bíróság kimondta: az Egyezmény 8. cikke nem keletkeztet kötelezettséget arra, hogy a fogvatartottak számára biztosítsák a telefonálás lehetőségét, különösen, ha a levelezés feltételei adva vannak. Amennyiben pedig a telefonálás lehetőségét biztosítják, úgy annak tekintetében indokoltak lehetnek azok a korlátozások, amelyek abból fakadnak, hogy a készülékek használatát az érintetteknek nagy számú más fogvatartottal kell megosztaniuk.

 

A kérelmező álláspontja szerint jelen helyzetben a fenti gyakorlat ellenére fennáll a 8. cikkben foglalt jog korlátozásának aránytalansága az alábbiak szerint. Mivel 11 éves gyermekről van szó, a levelezés nem jelent a telefonálással egyenértékű (vagy közel egyenértékű) alternatívát. Részben a gyermek lélektani szükségletei, részben pedig a levelezéssel kapcsolatban az életkorból adódó nehézségek miatt egy gyermek esetén – amennyiben a személyes találkozás lehetősége ki van zárva – nyilvánvalóan a telefon a legmegfelelőbb kapcsolattartási forma.

 

Az az érv sem alkalmazható jelen esetre, hogy a telefonkészülékek korlátozott száma indokolta a többlettelefonálási kérelem elutasítását, mivel éppen a nevelői véleményből nyilvánvaló, hogy a dolgozó fogvatartottak számára a hét minden napján biztosítva van az ötperces telefon lehetősége, az intézetben tehát van annyi telefon, amellyel ezt a viszonylag nagy számú hívást le lehet bonyolítani, így a kérelmező kérelme sem ütközhetett technikai korlátokba.

 

Fentiek miatt a kérelmező úgy ítéli meg, hogy a többlettelefonálási kérelmének teljes elutasítása nem egyeztethető össze a bv. szervezetnek azzal a 8. cikkből fakadó kötelezettségével, hogy segítséget nyújtson számára a külvilággal való „megfelelő” (adequate) kapcsolattartásban.

 

2.5. Az Egyezmény 13. cikkének sérelme

 

Az Egyezmény 13. cikke szerint bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg.

 

A kérelmező álláspontja szerint a magyar ügyészség ezt a cikket két vonatkozásban is megsértette.

 

2.5.1. A 13. cikk sérelme a kérelmező szökési szándékát állítólagosan alátámasztó bizonyítékok megismerése kapcsán

 

Amint azt a kérelmező az 1.2. pont alatt ismertette, a védő 2010. június 19-én nyújtott be panaszt azzal összefüggésben, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség nem bocsátotta a védelem rendelkezésére a kérelmező állítólagos szökési szándékát alátámasztó bizonyítékokat. A védelem 2010. szeptember 27-én, levélben érdeklődött a Legfőbb Ügyészségnél (A/II/1), hogy mi lett a sorsa a panasznak. A megkeresésre válasz mind a mai napig (tehát az eredeti panasz benyújtásától számított tíz hónap elteltével) nem érkezett, noha a Be. 195. § (4) bekezdése értelmében az ügyész határozata elleni panaszt a felettes ügyész a hozzá érkezésétől számított tizenöt napon belül határozattal bírálja el.

 

A 13. cikk alkalmazhatósága az 5(4) cikkel összefüggésben merül fel, hiszen amint arra a kérelmező az eredeti kérelemben is hivatkozott, a Bíróság Nikolova-ügyben rögzített állandó gyakorlata szerint e cikk sérelmének minősül, ha az előzetes letartóztatásról döntő eljárásban nem érvényesül a fegyverek egyenlőségének elve, azaz „a védő nem férhet hozzá azon nyomozati iratokhoz, amelyek ismerete alapvetően fontos ahhoz, hogy az ügyfele fogvatartásának jogszerűségét cáfolni tudja”.

 

Az Aksoy kontra Törökország ügyben (100/1995. sz. ügy, 95. §) a Bíróság rögzítette azt a követelményt, miszerint nem elegendő a hatékony jogorvoslathoz való jog biztosításához az, hogy az adott állam jogszabályai elvileg lehetőséget nyújtsanak az egyezményes jog megsértésének orvoslására, hanem az is szükséges, hogy a jogsérelem orvoslásának jogával és kötelezettségével felruházott szervek ténylegesen ellássák az ebből fakadó feladatukat. „A 13. cikk által megkövetelt jogorvoslatnak elvileg és gyakorlatilag is »hatékonynak« kell lennie, különösen abban az értelemben, hogy gyakorlását nem nehezíthetik meg indokolatlanul a részes államok hatóságainak cselekményei, illetve mulasztásai („the remedy required by Article 13 (art. 13) must be »effective« in practice as well as in law, in particular in the sense that its exercise must not be unjustifiably hindered by the acts or omissions of the authorities of the respondent State”).

 

Jelen esetben a magyar jogi szabályozás megfelelően garantálná a jogorvoslathoz való jogot az Egyezmény 5(4) cikkének sérelmével összefüggésben, azonban a Legfőbb Ügyészség a jogszabályban előírt határidő sokszorosan túllépve, mind a mai napig nem hozott döntést a panasz tárgyában, így indokolatlan mulasztása folytán a kérelmező által igénybe vett jogorvoslat nem tudott hatékonyan érvényesülni, azaz fennáll az Egyezmény 13. cikkének sérelme is.

 

2.5.2. A 13. cikk sérelme a kérelmező és élettársa kapcsolatának megtiltásával összefüggésben

 

A fenti 2.5.1. pont alatti érvelés alapján állapítható meg a 13. cikk sérelme (összefüggésben a 8. cikkel) amiatt, hogy a Legfőbb Ügyészség mind a mai napig (azaz négy hónapon túl sem) hozott határozatot azon panasz tárgyában, amelyet a 2010. november 15-én nyújtott be a kérelmező és élettársa közötti kapcsolat megtiltása miatt (A/IV/11).

 

3. A hazai jogorvoslatok kimerítése az egyes panaszok kapcsán

 

3.1. Az előzetes letartóztatás

A kérelmező, illetve védője minden, az előzetes letartóztatást meghosszabbító, illetve a szabadlábra helyezést elutasító bírói döntéssel szemben élt jogorvoslattal.

 

3.2. A kérelmező szökési szándékát állítólagosan alátámasztó bizonyítékok megismerése

 

A védő 2010. június 19-én panaszt nyújtott be azzal összefüggésben, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség nem bocsátotta a védelem rendelkezésére a kérelmező állítólagos szökési szándékát alátámasztó bizonyítékokat. A panaszra nem érkezett válasz, noha az elbírálás 15 napos határideje több mint fél évvel ezelőtt lejárt. A kérelmező szerint nem várható el, hogy tovább várjon a panaszt elbíráló döntésre.

 

3.3. A kérelmező egészségügyi ellátásával, elhelyezésével és szabad levegőn tartózkodásával kapcsolatos panaszok

 

A kérelmező számos esetben, helyen és hatósággal, illetve személlyel (bíróság, nevelők, bv. egészségügyi állománya) közölte az egészségügyi panaszait, és azt, hogy elhelyezésének körülményei nem felelnek meg az egészségi állapotának.

 

Bár a nevelőknek benyújtott kérelmek egy részének elutasításával kapcsolatban a kérelmező nem élt panasszal a büntetés-végrehajtási intézményrendszeren belül elérhető másodfokú fórumhoz, ez az alábbi okok miatt nem tekinthető a hazai jogorvoslatok kimerítése elmulasztásának.

 

a) A Malenko-ügyben (38. §) a Bíróság a következőkre hivatkozva utasította el a az ukrán kormánynak a jogorvoslatok kimerítésének hiányára vonatkozó érveit. „A Bíróság ezen túlmenően megjegyzi: nem merült fel vita abban a tekintetben, hogy a Mariupol SIZO orvosai és állománya megfelelően tudatában volt a kérelmező fogvatartási körülményeinek. Emellett a kérelmező tett panaszt az állami hatóságoknak ezzel összefüggésben […]. A hatóságok tehát megfelelően tájékoztatva lettek a kérelmező helyzetéről, így megvolt a lehetőségük a fogvatartási körülményeinek megvizsgálására, és – szükség esetén – orvoslására”.

 

Hasonlóan a jelen ügyben is egyértelmű, hogy a kérelmező többször és megfelelően a hatóságok tudomására hozta a panaszait, így a magyar hatóságok számára is nyitva állt a lehetőség a panaszosk kivizsgálására és orvoslására, ez azonban hosszú időn keresztül nem történt meg.

 

b) 2010. október 25-i ügyészi meghallgatása alkalmával (A/III/17) a kérelmező jelezte, hogy kérelmeinek elutasításakor a leírt döntéseket csak szóban közölték vele, a döntésekből írásos változatot csak letéti pénze terhére kaphatott. Jogorvoslati jogáról nem tájékoztatták, az elutasításokat tartalmazó iratokat aláíratták vele, de azt nem közölték, hogy az aláírást nem csupán az átvétel igazolásának, de egyúttal az elutasító döntés elfogadásának is tekintik. A meghallgatást foganatosító ügyész megalapozottnak találta ezt a panaszt, és elrendelte a kérelmező által előterjesztett kérelmek és panaszok felülvizsgálatát, valamint jelezte a bv-intézet parancsnokának, hogy a kérelmező panaszainak és kérelmeinek elintézése nem felelt meg az irányadó eljárási szabályoknak. Ennek ellenére a kérelmező panaszaiban hozott döntéseket a büntetés-végrehajtási szervezet nem vizsgálta felül.

 

c) A kérelmező a fogvatartás felügyeletét végző ügyész általi meghallgatása során is előadta az egészségügyi és elhelyezési panaszait. Az ügyész a panaszok kivizsgálására kijelölte az ügyészség egyik munkatársát, azonban a vizsgálat még mindig folyamatban van, annak jelentős hatása a kérelmező egészségügyi ellátására és elhelyezésére a kérelmező fogvatartásának fennállása alatt (tehát az ügyészi meghallgatást követő négy hónapon át) nem volt. Megállapítható tehát, hogy ez a jogorvoslat sem tekinthető kellően hatékonynak.

 

d) A kérelmező 2010. szeptember 1-i, a panaszait legrészletesebben, egészségügyi körülményeire is kiterjedően összefoglaló kérelme elutasítása kézhezvételét követően kézzel felírta az elutasítást tartalmazó iratra, hogy a döntést nem fogadja el. Ennek ellenére a büntetés-végrehajtási szervezet nem terjesztette fel a panaszt a másodfokon eljárni hivatott szervezeti egységhez, noha a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 6. § (4) bekezdésének értelmében a fogvatartottnak nincs olyan kötelezettsége, hogy a panaszt írásban nyújtsa be („A panaszt a fogvatartott a döntés közlésétől, illetve a döntés elmulasztásától számított tizenöt napon belül terjesztheti elő.”). Tekintettel arra, hogy a kérelmező előzetes letartóztatása megszűnt, a panasz elbírálása – relevancia hiányában – nyilvánvalóan nem várható.

  

3.4. A kérelmező és élettársa kapcsolattartásának megtiltása

 

A kérelmező védője 2010. november 15-én nyújtott be a kérelmező és élettársa közötti kapcsolat megtiltása miatt panaszt a Legfőbb Ügyészséghez (A/IV/12), erre azonban válasz mind a mai napig nem érkezett (és nem is várható, tekintettel arra, hogy az előzetes letartóztatás megszüntetése után a tiltás elveszítette relevanciáját).

 

3.5. A kérelmező és lánya közötti kapcsolattartással összefüggő panasz

 

2010. augusztus 19-én terjesztette elő a kérelmező ismételt kérelmet arra nézve, hogy a beteg lányával való kapcsolattartás            érdekében a számára napi 15 perc többlettelefont engedélyezzen a bv-intézet. 2010. szeptember 3-án a kérelmét arra való hivatkozással utasították el, hogy az új indokot meg nem jelölő ismételt kérelem, ugyanakkor tájékoztatták, hogy egy alkalommal 10 perc rendkívüli telefonálási lehetőséget kap. A kérelmező az erre vonatkozó dokumentumot – amint azt a döntést közlő nevelő a lapon is feltüntette– nem írta alá, és szóban jelezte, hogy a döntéssel szemben panasszal él (A/IV/14). Az így bejelentett panasz további sorsáról a kérelmezőnek nincsen tudomása, így valószínűsíthető, hogy a bv-szervezet a panaszt nem terjesztette az elbírálására jogosult szerv elé.

 

 

Budapest, 2011. április 20.

 

 

                                                                                              Tisztelettel:

 

           

 

 

                                                                                  dr. Kádár András Kristóf

                                                                                  kérelmező jogi képviselője